Tanulságként...
Reggel megkértem Zét, pakolja meg jó vastagon mindenféle csírával a szendvicsemet, beérve a főiskolára, úgy is megeszem reggelire. Kilenc körül még próbáltam kedvesen mosolyogni a közigazgatásról értékező bíró úrra, de már éreztem, hogy valami nincs rendjén. Fél tízkor felhívtam Zét, mert elmaradtak az óráim, mire odaért az egyetemhez, addigra alig tudtam megállni a lábaimon, s minden bizonnyal a beleimben egy formaegyes futam startolt. Csak a város központig tudott elvinni, ahol sietve huppantam át az első taxiba, gyorsan elhadartam a címet a volánnál ülő üregúrnak, majd próbáltam pókerarccal magam elé bámulni. Természetesen minden lámpánál pirosat kaptunk, a taxis minden alkalommal jó erősen rátaposott a fékre, a főútra érve pedig rá kellett jönnöm, a város valószínűleg legkényelmesebb taxisofőrjét fogtam ki. Csigalassúsággal haladtunk, legszívesebben ráüvöltöttem volna torkom szakadtából, hogy "nyomd a gázt tata, nyomjad már, mert olyannak leszel tanúja, mint még soha", de ehhez még ilyen állapotban is nyuszi vagyok. A öregúr ráadásul nem figyelte a házszámot, tőlünk két háznyira állt meg, de már szólni sem volt kedvem, kiugrottam az autóból, vágtattam hazáig, miközben a táskámban matattam a kulcsomért, sikerült szétkentem a kezemmel egy banánt.
De... hazaértem.
Ma megtanultam, a csíráztatott mag nem étel, mindössze étrend kiegészítő.
