Kora reggeli, félhomályban úszó fények a folyosón. Álmos tekintetek, várakozás a termek előtt. Munkások igyekeztek lefelé a lépcsőn a kávéautomata felé, kezükben seprű, gereblye és lapát. Megláttam köztük Erikát, még a dísznövénykertész suliba jártunk együtt. Örömmel kiáltottam oda neki, egyáltalán nem éreztem cikinek a helyzetet, még meg is akartam kérdezni, hogy van, de tovább sietett. Délután újra láttam őt, előttem ment el, de már "nem ismert meg".
Annak idején nem igazán kedveltem Erikát, hidrogénezett hajával, erős sminkjével, divatos cuccaiban mindig azt éreztette velünk, hogy mindannyian elbújhatunk a "szépsége" mellett. Biggyesztette a száját mindenre, állandóan panaszkodott, ám vitathatatlanul szorgalmas volt.
Miért fordította el a fejét, mostanáig sem értem. Mindössze csak annyiról van szó, mások az útjaink. Egyikünké se több, vagy kevesebb.
