Vásárban

Ülünk a sörpadon, nem messze tőlünk apró termetű, koszos, viharvert ruházatú, erősen borostás cigányember pengeti a húrokat valami kordéféleségen pihenve, időnként el is kurjantja magát keservesen, siránkozva, néha vidámabb szólamoknak is utat engedve, ezek után mindig kis időre elhallgat, hogy megbűvölje a maga elé hanyagul lefektetett gitártokot, hátha attól több apró terem benne. Látszik rajta, ma zenél neked, holnap meg a szemedet is kilopná a helyéről, ha tehetné. 

Velünk szemben kigyúrt, borotvált hajú, üres tekintetű ifjonc eszi a hurkáját, látszik, enni nem igazán tanították, mindenhová potyog a morzsa, a mustár folyik le a tálcájáról, néha sokat mondóan körülpislant, nézegeti a telefonját, aztán csak nem bírja tovább, felhív valakit:

- Te, itt vagyok... a vásárba'. Kijöttem ide. Na... ide! A vásárba te... Idejöttök értem? A vásárba', hát itt vagyok. A vásárba gyertek, ide be... Értem. Há' minek beszélek én neked? A vásárba, be...

Köszönés nélkül kinyomja. Sugárzik az értelem a beszédjéből... Már-már megsajnálom, mikor elkezdi szidni a fergeteges gitárjátékba feledkező "bogár" embert, aki szinte aldimeolát megszégyenítve csap a húrok közé, s rázendít újfent valami keserédesre. Magam elé bambulva csipegetem a hekkemet, megkérdezem csak úgy magamban magamtól, vajon ez a jó képességű, önmagától elszállt fenegyerek vajon mihez kezdene gitárral a kezében, mikor nemhogy beszélni, de még enni sem tud tisztességesen.
Különben is, amíg zenél a cigány, addig legalább nem lop... Isten tartsa meg a jó szokását!