Elszólta...

- Anya! Gábor itt aludhat pénteken?
- Petrus... Nem.
- De, miért nem?
- Mert nem tartom jó ötletnek.
- De miért nem?
- Mert nem tudom, meg lehet-e benned bízni...
- Anya!!! Bennem egyáltalán nem lehet megbízni!

Vitázunk

... az úrvacsoráról.
Megkérdezem, de már az első mondatában érzem a tartózkodást, a félelmet, hogy esetleg valamit másképp kell csinálnia, mint ahogy eddig tette.
- Mi van akkor, ha valaki herpeszes?
- Nem gondolod, hogy Isten ilyenkor megvéd téged? Kétezer évvel ezelőtt milyen higiéniai körülmények voltak? Mégsem problémáztak ilyesmin.
- De azóta voltak atomrobbantások, környezeti katasztrófák... legyengült az immunrendszerünk.
- De Jézus ma is ugyanaz, mint kétezer éve. Ugyanúgy képes megvédeni a betegségektől, gyógyítani.Vagy tévedek?
- De a gyülekezetben mindig is így szoktuk. Én sosem jártam máshová, nekem ez tűnik jónak.
- Félsz változtatni? Én csak egy bibliai verziót javaslok... Egy pohárban a bort, a pászkából is egyet adjunk körbe, ahogy Jézus is tette annak idején. Talán, ha kipróbálnánk?
- Gondolkodom. De egyre inkább nem látom értelmét.
- Érzem. Szerintem hagyjuk, jó lesz a kispoharas bor morzsapartival...
- A szellemi tartalom a lényeg... ami mögötte van, eltérhetünk a Bibliában leírtaktól.
- Hogy van az, hogy valamiben ragaszkodunk ahhoz, ami le van írva? Ilyenkor meg azt mondod, eltérhetünk? Esetleg a félelmeid miatt?
- Nem félek... de a mögöttes tartalom, az a lényeg...
- Rendben, de talán Jézus nem véletlen cselekedett úgy, ahogy, s nem véletlen mondta azt, tegyétek ti is így az én emlékezetemre. Nem azt mondta, a higiénát tartsátok szem előtt...
- De a mögöttes szellemi tartalom...
- Ok, belekapaszkodtál valamibe, ami igaz. Morzsaparti lesz.
Pár nap múlva ír pár sort, hogy békessége van a gyülekezetben gyakorolt "műanyag kis poharassal" és minden úgy lesz, ahogy eddig is volt, ne várjam tőle, hogy az ellenkezőjét cselekedje. Ellenkezőjét??? Békessége van? Ez nem békesség, csak egyfajta biztonságérzet, amit a megszokott ad.
Szinte mindig ide lyukadunk ki... Maradjunk a jól beváltnál, a megszokottnál, ami számára megfelelő.

Eszembe jut az a kép, amikor Jézussal szemben ott áll egy kislány a kezében az apró maciját szorongatva, kérve Jézust, ne vegye el a játékát. Jézus szelíden néz rá, a háta mögött egy hatalmas plüss mackóval... Hányszor vagyunk így. Nem merjük odaadni, amink van... mert az biztos, az már megvan. Nem baj, ha kopott, ha viseltes, ha nem sok... Pedig ha odatennénk...

Félix szótár

- Elegem van a macskákból, mindent felforgatnak a lakásban!
- Anya, de hát mit vársz ezektől a kis kolbász-generátoroktól?

Ennyi

Néha egy mondat is elég a gyerek szájából ahhoz, hogy ezentúl másképp lássam a dolgokat. Az ominózus mondat pedig:
- Megmondtam, hogy legyen kész a kaja ennyi időre!
Hát nekem ne mondd meg.

Lehet fokozni

Átöleli, nyalogatja, elaltatja, kicsit vár, majd kikéredzkedik az udvarra.

Meglepetés

Amikor Zé azt mondja:
- Na, elég volt... Nem csinálhatsz semmit! Öltözz, megyünk a Balatonra!
S mikor beültünk az étterembe, akkor nem tudtam, hogy mi ezt megengedhetjük-e magunknak ebben az országban, ilyen szociális háttérrel... Vicc.

Na, most van az

Utálok politizálni. De mikor olyat olvasok, hogy a a szociális segélyek mellett még a családi pótlékot is el akarják venni attól, akinek nincs munkája, akkor felmegy bennem a pumpa. Persze nem érezném ezt, ha az emberek vidéken nem éhbérért dolgoznának (az átlagfizetés nettó hetvenezer forint), ha egyáltalán van lehetőségük dolgozni, mert sokunknak ez sem adatik meg. Nem véletlen ácsorog az ember a sorára várva órákat a munkaügyi hivatalokban. Persze ott fenn ők ezt nem tudhatják, hisz hallottam őket fityisz gyűlésen épp elégszer megnyilvánulni, amiből kiderült, fingja elképzelésük nincs a Magyarországon élő emberek szociális hátteréről, ha lenne, akkor sem érdekelné őket.

Néha belesajdul a szívem, mikor látom a tanfolyamon, amikor az egyik előveszi a reggelire hozott üres rizst, azt bizonygatva, mennyire szereti. A másik az üres kenyeret, mert így esik neki jól. A harmadik napokig hiányzik a suliból, mert nincs pénze buszjegyre, míg meg nem érkezik a támogatás. A negyedik a gyereket nem tudja elvinni óvodába, ezért otthon kell maradnia... Az ötödik hatvan évesen üli velünk végig az órákat, mert különben enni sem lenne miből... Vegyetek el ezektől az emberektől mindent, tényleg... aztán rohadjatok meg, ahol vagytok... Képtelen vagyok most azt kívánni, hogy Isten áldjon meg benneteket...

Az érzés...

... amikor fel, alá járkálva nézelődsz a turiban, majd kifelé menet az eladó hozzád lépve, kedvesen megszólít:
- Nem baj, ha ezt leveszem?
S ezzel leemeli a sálad végére ragadt, tépőzáras, élénk lila színű, csipkés melltartót. Nos, az érzés felülmúlhatatlan.

Bursa, holnap utoljára

A gyermekeim által küldött hivatalos iratok között, az egyik borítékban egy újságból kivágott Józsi is lapult a következő szöveggel:
"Küldök egy Józsit, hátha Máté* helyett elintézi a papírokat, ha szépen kéred!"

*Máté, mert az FB-s család csoportban rá szavaztak a többiek az ügyintézést illetően, amikor megadtam nekik a lehetőséget.

Mi van itt?

Az ideiglenesen befogadott cirmosunknak meglett a gazdája, de nem tudom, miféle bűverővel bírhat  a nappalink ablaka, hogy most a szomszéd átszökött kutyája vert annak párkányán tanyát?

Tíz nap után

Nem, nem lehet őket nem szeretni. Mégsem tudom, azzal a cirmossal mit kezdjek, amit ma délben találtunk a ház előtti árokban. Zé vette fel, remegett az ijedtségtől... Behoztuk. Azóta ott kuksol a nappalink ablakában.

Ekrem... The End... Delete

Hónapokkal ezelőtt megírtam neki, hogy férjhez megyek, férjhez mentem, férjnél vagyok... Szerelmes vagyok és boldog. Hogy magunk mögött kell hagynunk a múltat, örülök, hogy jól van, részemről pontot tettem a kettőnk dolgára. Nem vette tudomásul. Szinte mindennap várt egy-egy szívhez szóló üzenet tőle az FB-n: szeretni foglak örökké, hiányzol, örökké tartó szerelemmel...
Erre ma egy rövidke üzenet kíséretében törli magát. Komolyan felbosszantott. Nem a törlés, hanem a stílus. Gondolom, sietnie kellett. Azért valami őszintét elvártam volna, mint például:
Lebuktam az asszony előtt, immár másodszorra...

Most kitől kapok szívhez szóló, szép üzeneteket? Jaj Zé, komolyan ne vegyél...

Jövőre nem

Ámokfutás. Mindent a legutolsó pillanatban. Mert anya majd megoldja... Akárcsak a tavalyi évben. De jövőre nem.

Hát megérkezett

Tegnap este bezártam az összes macskás oldalt, egyszerűen elegem lett, gondoltam,  nem véletlen, hogy egy cicát sem találok, ahogy az sem, hogy anyukáméktól sem kaptunk egyet sem.
Aztán ma a vásárban csak főbejárat felé vettük az irányt, hátha... De nem. Egy cica, annyi sem volt. Húztam is a szám szélét, minek teszünk felesleges köröket, mikor tegnap már tisztáztam magamban ezt a dolgot.
Valamivel később, mikor elindultunk hazafelé, szembejött egy idősebb házaspár, a néni kabátja alatt, a karjába vigyázva szorított magához valami szőrös kis gombócot, ahogy megláttam, tudtam, hogy ő lesz az. Megsimogattam, magamban nyugtáztam a nevét is, Zsöminek fogják hívni, gondoltam, Zének majd később elárulom és akkor a bácsi azt mondta:
- Egyébként Zsömi a neve, maguknál biztosan jó helye lesz, érzem... Vigyék nyugodtan!

Falevél a szélben

"Bármennyi dolgod legyen is, mindig legyen időd, hogy csendben leülj, és elnézd, hogyan billeg a szélben a falevél." 

 (Elizabeth Lawrence)

Sport

- Kisfiam, sportolnod kellene valamit!
- Anya, ne mondj már ilyet! Egész délután fel kellett ugrálnom a kanapéról, hogy a konyhába menjek...
- A konyhába? De hát miért?
- Pogácsáért.

Bakancslista

- Zé, neked van bakancslistád?
- Nem, szívem. Nincs.
- Hogy hogy?
- Anélkül is teljes az életem, úgy érzem.
Jó volt hallani. Ő is úgy, ahogy én.

Ma is...

elmosta az egész napot az eső.

Mert

"Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele." 

(Ottlik Géza)

Nudli és Garfield

Ha nem a saját szemünkkel látjuk, talán el sem hisszük, ahogy a macska a tévé elé ülve nagy érdeklődéssel nézni kezdi a Garfield kettőt, majd meglátva egyszerre mind a két macskát a képernyőn, felnyújtózkodik és megpaskolja őket. Okos.

Az egész napot...

elmosta az eső.

Félixszel

Hallgatagon, kicsit fáradtan bandukolunk a buszpályaudvar felé. Egyszer csak elém lép, majd megszólal:
- Anyuka, nem tudom, hogy képzeled ezt? Nem lesz jó vége ennek a viselkedésnek! Figyelmeztetlek! Húzd meg a határt!
Felocsúdni sincs időm, már mellettem áll, s csodálkozva néz, miért nem indulok...

Kora délelőtt

Írhatnám, de mégsem találom viccesnek, hogy Kamilla lányomat éjjel kettőkor beszállították a megyei kórház sürgősségi osztályára, ahol azóta egy kötelező vérvételen és vizeletvizsgálaton kívül nem történt még semmi.

Ez most nagyon

Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a napfény, amely az alvó magot kihozza a földből. 

(Böjte Csaba)

Amit már...

... nem szeretek. Amikor egy telefonos ügyfélszolgálat kutyafasza sehol nincs hozzám képest.

Aki elől sosincs rejtve

- Nem jó az új blogod elérhetősége...
- ???
- Mi az? Nap, homok, meg izé?
- Nem is az...
- Nézd csak meg!
- És tényleg... akár az is lehetne.
- Háhá... na ugye.
- Ne kötözködj! Egyébként nem is rossz. Tetszik. Most, hogy így mondod.
- Magyarázd meg!

Tükröm, tükröm

Nem tükörbe nézni nehéz, újra és újra szembesülni egy-egy olyan hibámmal, ami hosszú évek óta jelen van az életemben, vagy amikor olyasvalami lesz nyilvánvaló, amiről azt gondoltam, már régen megoldottam, inkább az rettent meg egy-egy pillanatra azon gondolkodom, ami annyi éven keresztül nem sikerült, azon miképp tudnék változtatni.

Gyereknevelünk

Vajon miért nem tudja azt mondani a gyerek, hogy "igen anya, igazad van", ha felelősségre vonod? Miért nem veszi észre a segítő szándékot? Miért akar folyton-folyvást revolverezni, kibújni a felelősség alól? Miért ordít káromkodva, kikérve magának, hogy kiabálsz vele...?
Egyet elértek a viselkedésükkel, pedig mi csak beszélgetni szerettünk volna velük. Mától jó ideig se mobiltelefon, se wifi.

Ezek a szülők

Anyukám azt mondta, ő bizony észrevette, hogy sosem hagyom békén Zét, aminek az lesz a vége, hogy Zé megelégeli ezt a helyzetet és majd nézhetek, ha magamra maradok. Tegnap úgy "beástam" magam a pincelejáróba egy kis takarítás végett, hogy csak később vettem észre, Zé nyolcszor is keresett telefonon. Mire visszahívtam, már a kapu előtt állt az autóval, hazajött ebédidőben, mert nem tudta elképzelni, miért nem veszem fel a telefont.
Erről ennyit...

Hétvége

A hétvégén anyukáméknál időzve, újra rá kellett jönnöm, sosem válik belőlem igazi "dombvidéki" ember, az Alföldön járva minduntalan ugyanazt érzem, megnyugszik a lelkem, mikor végigtekintek a sík vidéken. Ilyenkor mindig Petőfi versének pár sora lüktet az eszemben szívemben:
"Lenn az alföld tengersík vidékin/ Ott vagyok honn, ott az én világom;/ Börtönéből szabadúlt sas lelkem,/ Ha a rónák végtelenjét látom."
Egyébként családot látogatni hosszú idő után igencsak veszélyes. Anyukáméknál ettünk, apukámnál ettünk, öcséméknél ettünk...

A cicákok maradtak Szolnokon, mert anyukám párja kétszer is elsírta magát ölében valamelyik hízelkedős dorombolóssal... Így aztán Zé úgy döntött, nem hozunk haza egyet sem.

Ne kövezzen meg...

... senki, ha kérhetem.

Mikor rájössz, megint nem gondolkodsz helyesen, az életben újra és újra szembesülsz a
azzal, hogy megint csak másoknak akarsz megfelelni, toporogsz, mint a hülye gyerek, mert nemhogy a való világban, de még a virtuálisban sem mersz lépni, vállalva a kockázatot, hogy magad mögött hagysz valamit, sőt ami ennél sokkal fontosabb: valakiket... Pedig akinek fontos vagy valamiért, az úgy is megy veled. 

Eszter

Néha úgy érzem, egyszerűen csak magamhoz kell ölelnem őt, hogy érezze azt a szeretetet, amire neki is szüksége van. Miután beszélgettünk, meg sem lepett azzal a mondatával, hogy nem tudja miért, de időnként csak miattam jön be órára (E. a tanárom), s úgy érzi, legszívesebben belekuporodna az ölembe... Zé, miután közölte, hogy sosem hitt a reinkarnációban, még előző életében sem, kifejtette, valószínűleg leszbikus szeretők lehettünk valamikor, ő mást el sem tud képzelni. Szerencsére erről Eszternek teljesen más a véleménye. Én meg már azt sem tudom, mit gondoljak...

Ködös reggelek

A napok telnek, de inkább szomorkásan, mint jókedvvel telve, csak egy-egy történés ráz fel minket, hogy ne süppedjünk teljesen bele a mélabús, ködös reggelek hangulatába. Néhány, számunkra kedves ismerős halálhíre hozzánk is eljutott, egyik éppen azután, hogy egy kedves barátommal való levelezésünkre bukkantam, aki azóta már itt hagyott minket.

Zé is egyre hallgatagabb, az édesanyjánál súlyos betegséget diagnosztizáltak az orvosok. Az otthonból, ahová talán az utolsó pillanatban sikerült elhelyeznünk őt, időnként teljesen ellentmondásos híreket kapunk... Nem értjük a miérteket, s így még az elfogadhatót is nehéz elfogadni.

Nem rég értesítettek minket telefonon, hogy Zé édesanyja ma délután hazaköltözött az Úrhoz.

Angliába akkor sem

Kinézve az ablakon, jót mosolyogtam a ma elém került, OV-t feltartott mutató ujjal ábrázoló fotó feliratán (azért kaptok ennyi esőt, hogy szokjátok a londoni klímát). Mert mi magyarok még ebből is...

Elmenni... messzire

Pár hete azon gondolkodtam, miért hatol az érzés a zsigereimen keresztül a lelkem legmélyéig, miért borzolja gyengéden és miért szorítja össze a szívem egy időben... Időnként újra és újra elkap. Ilyenkor mehetnékem van mindenhonnan... Talán épp most kéne kicsit nyugton maradnom? Fejemet a párnába fúrva próbálok menekülni a gondolataim elől. Mindhiába. A levegővétel hangosnak tűnik a szoba csendjében, olyan erősen érzem, hogy valami változni készül. Pedig látszólag minden mozdulatlanul lebeg körülöttünk.  

Mikor először éreztem ezt az érzést, alig vártam, hogy Zé hazaérjen. Valamivel később, mikor belépett az ajtón szinte villámcsapásként értek a szavai:

- Szívem, nem tudom, mi van velem, de úgy érzem, valami történni fog a közeljövőben. Annyira mehetnékem van, nem is tudom szavakkal kifejezni... Elmenni innen, semmire vissza nem nézni.

Azóta "így" élünk. A válasz valahol egy felhőn csücsül, tán épp a fejünk felett.

Nincs címe

Néha eltöprengek azon, miért van az, hogy a mélyebb gondolataimat, érzéseimet már nem olyan szívesen osztom meg másokkal, inkább mindenféle apró-cseprő, lényegtelennek tűnő dologról értekezem.
Pedig annyi minden dúl, vagy éppen ülepszik, csitul, tisztul bennem. Régebben úgy éreztem, nagyon sok kérdésre kell még megkapnom a választ, aztán megtanultam, nincs szükségem arra, hogy kérdezzek, a válaszok vagy ott vannak előttem (sosem hittem az egyre mélyebbre és mélyebbre való ásásban, mert úgy gondolom, minél mélyebbre ás az ember, ott egyre inkább nagyobb a sötétség) vagy egyszerűen anélkül is megkapom őket, hogy kérdeznék, mindet a maga idejében. Mióta ehhez tartom magam, valahogy könnyebb, s sokkal nyitottabb vagyok a változásra önmagamat illetően is. Nem érzem szükségét annak, hogy ezeket a gondolatokat, történéseket kifelé közöljem... Hogy ez jó (számomra mindenképp az) vagy rossz? Időleges vagy végleges állapot? Más mit és mennyit érzékel ebből? Nem tudom.

18+

Hétvégén annyira beégettem magam a tanárom (nő) előtt, hogy kínosnak érzem a holnapi jelenlétem az iskolában... Abba belegondolni sem merek, hogy még hozzánk is hivatalos, mert ő korrepetálja Petrust matekból.

- Füge... Tudod, mire jó?
- Nem. 
- Mire hasonlít?
- Ja, egy herére... Ez érdekes.
- Férfiak számára kitűnő serkentő. Ami benne van?
- Nahát... Spermiumok. Úhh, ez nagyon durva!
- Ugye?
- Az íze azért más... Ööö... Ebből hogy magyarázom ki magam?
- Ebből angyalom, sehogy - válaszolta, miközben sikítva és hol a fejét fogta, hol a térdeit csapkodta bizonyos szavak kíséretében.
Hát ez van.

Vissza-visszatérő

- Zé, én nem tudok aludni, mikor éjszaka dolgozol...
- Ne aggódj szívem, én sem tudok.
- MI???

A már nem kiskorú K. József

Annyira meglepődtem, mikor bemutatkozott markáns, mély hangján az illető a telefonon keresztül:
- K. József vagyok...
- K. József?
- Igen. Chansont keresem. Pontosabban én tudom, hogy te az vagy... (tegez, felismeri a hangom, tehát ismernem kell)
- K. József?
- Nem tudod? (szinte nevet, élvezve a helyzetet)
- K. József? Úristen... Pontosabban, igen... Tudom. Persze... Hogy lehetek ilyen bolond, hogy nem jutott rögtön eszembe! Tegnap volt osztálytalálkozó, s megadták a számom...
Körülbelül harminc éve hallottam a hangját legutóbb, mikor személyesen összefutottunk a város egyik aluljárójának lépcsőjén. Elsős korunk óta szerelmes volt belém. Kitartóan, nyolc éven keresztül. S én sosem akartam erről tudomást venni. Hangosan nevetgélve meséltük az emlékeinket. Ketten fiúk, átjöttek segíteni takarítani nekem és a nálunk nyaraló barátnőmnek, aztán hazajöttek a szüleim, anyám benézett ruhás szekrényükbe, a blúzok tetején ott pihent egy tányérnyi palacsinta... Képtelenek voltunk kimagyarázni magunkat, csak vihogtunk a barátnőmmel eszetlenül, válasz nélkül hagyva anyámat. Vagy amikor az osztálytársnőimmel fürödtünk a tóban, ő pedig hős szerelmesként a partról figyelt minket, észre sem véve, hogy a nap ereje pirosra égette a bőrét, kivéve ott, ahol neki támaszkodott a korlátnak... Még arra is emlékezett, melyik órán hol ültünk a padokban.Gyerekek voltunk. Komoly-komolytalan gyerkőcök. Rég volt. Nagyon rég.
Ő ott volt az osztálytalálkozón. Én nem... Állítólag mindenki hiányolt. Furcsa érzés... Valahol megható. Hogy van pár ember, aki hiányol harminc év távlatából is.

Hortus Hungaricus, s a többi

Jól emlékezetembe vésődött a név: Hortus Hungaricus (további fotók). Bár szerintem mindenkinek, aki először járt ezen a kiállításon. Gyönyörű volt és egyben izgalmas is. Bár Zé erről másképp nyilatkozna. Bennem a harsogó színek kavalkádja, Zében a füstölt csülkös, babos káposzta illata maradt meg.
A hazafelé útból alig maradt meg valami bennem, annyira fájt a lábam az egész napos jövés-menéstől. Este mégsem bírtam magammal, minden erőmet összekapargatva összeszedve "elszaladtam" a pásztorunk leendő menyének leánybúcsújára. Édes és aranyos volt a menyasszony, az este szolid és egyszerű egy pohárka koktéllal. Az általános iskolai osztálytalálkozóról viszont lemaradtam...

Mik derülnek ki...

... egyesekről. Jelen esetben Zéről.
2006-ban az MTV székház ostromának ideje alatt az egyik fővárosi kerületi rendőrkapitányságon történt...

Sikítófrász

Egyszerűen meguntam a havonkénti műkörmöshöz való futkosást, a vele való időpont egyeztetést még inkább. Napokig agyaltam, menjek manikűröshöz vagy intézzem el magam a körmeimet? Hát elintéztem. Lecsiszoltam mindet, majd sikítva hívtam fel Zét, hogy azonnal hozzon valami körömerősítőt a városból, mert hajlik a körmöm, mint a papír, teljesen rosszul vagyok a látványtól. Nagy sokára csak felkenhettem a körmeimre az újonnan vásárolt piros körömlakkot, ami legnagyobb megdöbbenésemre csilli-villi magenta színűvé vált. Zé azt mondja, neki tetszik, bár lehet, csak vigasztalni akar.

Persze ez is egy olyan jelentéktelen dolog, ami csak nekünk, nőknek lehet fontos.

Főhet a fejem

Könyörögtem anyukáméknak a cicák életéért, annyira megsajnáltam őket, meg a fiatal anyjukat is. Most ott van négy rosszcsont, talán egynek akad gazdija, a többi pár hét múlva a miénk lesz. Arról még fogalmam sincs, hová tesszük őket.

Tegnap este

Nem tudom, egyes kamaszok miért gondolják azt, hogy csak úgy válhat belőlük Ember, ha előbb megjárják a pokol tornácát... Mert ki, ha nem ők... Aztán jó esetben rájönnek mégsem ők azok, akik a dolgok felett állnak. Sőt.

Egyébként meg ilyenkor dühöngök, hogy lehet ilyen tetű, gerinctelen féreg az, aki... Igen, dühös vagyok. Győzöm helyére tenni a gondolataimat. Mert tudom én, Isten kezében van minden és ő majd egyszer számon kéri és elrendezi...

Úgy tűnik...

... ez egy ilyen nap.
- Negyvenöt éves vagyok. Zé, öregszem...
- Dehogy, szívem! Hogy mondhatsz ilyet? Fiatal vagy még! Na persze, nem hozzám képest...

Mikor elérkezett a negyvenedik születésnapom, annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem maradhatok örökké harminckilenc. Kézzel-lábbal tiltakoztam a négy x ellen.
Most... a negyvenötödiken, egyszerűen csak meg vagyok illetődve.

Kora reggel

... avagy szőke (de okos) és "ügyintéz".
- Akkor te most mész az okmányirodába, ugye?
- Aha!
- Itt vannak a születési dátumok!
- A tiéd is rajta van?
- Nem, az nincs. Miért nem tudod?
- Hát... Most hirtelen nem jut eszembe...
- Ráhelka! Ma van, érted, ma van a születésnapom! Ma...
- Úhh! Jajjj! Ne haragudj! Tényleg? Boldog születésnapot! Bocsi, de nem néztem ma még a fészbukot... (röhög... én is, mert annyira...)

Jövőre rizst...

Hiányzott... komolyan hiányzott már. Legutóbb délelőtt esett, meg éjjel, meg tegnap, meg azelőtt... Pedig én beszedtem a ruhákat. Igaz, csak ma.

Felmérés

Kérdés: 

Hány foga van a lónak?

Válaszok:

a, 22

b, 36

c, Egy sem.

Félix válasza: 
Ajándék lónak ne nézd a fogát!

Nem tudom, mit is mondhatnék erre szülőként... Volt olyan kérdés is, miért táncolnak a méhecskék. Kérdezem a gyereket:

- Na, miért?

- Nem tudom. Partytime van?

Nem irigylem a pedagógusokat. 

Szeptember 3.

Reggel.
- Anya, beírnád, hogy kettőkor hazajöhetek a suliból?
- Miért szeretnél hazajönni?
- Mert nagyon fáradt vagyok.

Majdnem keserédesből kutyázás

Már napok óta érzem az ősz fáradt jelenlétét az ablak alatt, szinte észrevétlen teríti be a tájat. A kitartóan kopogó esőcseppek is, mintha a csak tudatomba akarnák vésni, vége az idén szeszélyes, gyümölcsillatú nyárnak.
Vártam már a tanév elejét, megnyugodni látszott körülöttünk az élet, aztán nem várt történések miatt napokig csak aggodalmaskodtam, de szép lassan mégis megoldódnak a dolgok, s megy minden a maga útján.

Annyi mindenről írnék, de az oktalan állat a kutya ki-kizökkent a gondolataimból, kinn vinnyog, nyüszít, szinte toporzékol az ajtó előtt, már öt perc sok neki a kora őszi, hűvös éjszakában. Felbőszít ezzel, komolyan! Nesze neked keserédes életérzés, meg írhatnék! Úgy tűnik, az ebről szól ma az este, meg a fehér szőnyegbe belekent kutyaszar kutyakaki kisikálásáról...