Egymásra találva

Két éve... Tudom, ez nem sok idő. Mégis valahol jó érzés, hogy MÁR két éve.

Hogy is van ez?

Pár napja már hallottam a történetet, de még az olvasása közben is fel-felhúztam a szemöldököm. A sors fintora? Vagy egyszerűen csak kicsi a világ? Esetleg mindkettő? Hogy is van ez százados úr?

Drága, kicsi fiam

- Anya, nem láttad a lila színű pólómat? Tudod, amelyiknek az elején az a nagy bogár van!
- Nem láttam! Nincs a helyén?
- Sehol sem találom.
Azért a gyerek rendesen beültette a bogarat a fülembe, hisz mostanában hol ezt nem találja, hol azt. Benéztem a szekrényébe, valóban alig voltak ott pólók. Az utóbbi időben feltűnt az is, ahogy alig van zoknija és alsónadrágja... DE HOVÁ LETTEK? Ennyi ruha nem tűnhet el csak úgy. Különben is az én drága kicsi fiam, ha szépen kérem, rögtön elpakolja a ruháit, nem "rémül meg" attól sem, ha azt mondom, ellenőrizni fogom, valóban rend van-e a szobában. S ha megnézem, tényleg üres az ágy, a szék, a szekrényükbe be sem lesek, hisz nem is olyan rég raktam ott rendet. De most szinte üresek a polcok. Hol lehet az a sok ruha?
Kétségbe esve meséltem Zének a felismerésemet, s akkor megvillant az a szikra... Rohantam Siettem vissza a fiúk szobájába, Fixi ágyához léptem, felemeltem a tetejét. Öt nagy szatyrot húztam elő az ágyneműtartó mélyéről, mind teli tömve ruhával. Némelyiket alig értem el. Aztán találtam néhány "alig használt" zoknit az íróasztal fiókjában, sőt egy pizsamanadrág is előkerült.
Mert az én drága kicsi fiam jó gyerek, semmit sem hagy elől, ha arra kérem, pakolja el a holmiját.

Napi vicc

"Ez egy átmeneti időszak a magyar gazdaság számára, jövőre - ha fogalmazhatok így - robusztus növekedési adatunk lesz. Idén ez egy kicsit kockázatos, igaza van" - reagált a miniszter.

"Nonszensz" - reagált Matolcsy arra a kérdésre, hogy mit válaszolna a magyar gazdaság zátonyra futását jósolóknak. "A magyar tündérmese, illetve a magyar példa sikeres lesz egy éven belül" - tette hozzá a nemzetgazdasági tárca vezetője.

(forrás)

Hazafelé

Vannak pillanatok, amikor Zét teljesen kihozom a sodrából. Például ilyen pillanat az is, mikor ő nehéz szatyrokkal a kezében álldogál az utcán, miközben én az objektívet dugdosom át a kerítések rácsai között. Na ezért is szeretem őt... mert képes várni rám, ilyenkor is.

Ne törődj ezzel

A városban sétáltunk Zével, megállva a könyves standok előtt a Fő utcán. Egy régi ismerősöm is ott árult, még anno a gyülekezetből ismerem, ahová sok évvel ezelőtt jártunk. Kicsit furcsállottam, de úgy tűnt, nem igazán ismer meg. Közben Zé leragadt a keresztény témájú könyveknél, elbeszélgetve az egyik eladóval. Nem mindig figyeltem rájuk, el-elkalandozott a tekintetem. Kora délelőtt volt, alig lézengett pár ember az utcán, mi sem tartottunk fel senkit a pult előtt. Aztán megláttam a tulaj feleségét, megörültem neki, hisz rég láttam, de ő sem akart megismerni, amit még inkább furcsállottam, így talán hangosabban is a kelleténél rájuk köszöntem. Rideg mosoly, udvarias üdvözlés volt a válasz. Zé is felfigyelt a történtekre, addig nem is sejtette, hogy ismerem az árusokat.
Amikor arrébb sétáltunk, akkor mesélte, hallotta, amint a hölgy egy másikkal beszélget, miközben ferde, lapos pillantássokkal illettek bennnünket:
- Ezek meg mit képzelnek magukról? Mi keresnivalójuk van itt?
Bántott a dolog, hisz sosem ártottam ezeknek az embereknek. Eszembe jutottak mások is, akik annyiszor hívtak vissza minket. Sőt a fodrászunk is ebbe a gyülekezetbe jár, ezer éve ismerjük egymást. De... Én nem is értem. Most akkor hol is van az az általuk annyit emlegetett keresztényi szeretet? Meg a sokat hangoztatott "ne ítélj, hogy ne ítéltess"? Annyi, de annyi ige jutott eszembe az írásból a történtekkel kapcsolatban... Nem ragozom. Egyet viszont biztosan tudok. Olyan emberek társaságára vágyunk Zével, akik nem csak beszélnek a szeretetről, de meg is élik annak valóságát.
Nehezen teszem túl magam az ilyen dolgokon, sokszor napokig emésztem magam. Miközben tudom, Zének igaza van, mikor azt mondja:
- Ne törődj ezzel, hisz nincs okod rá, hogy rosszul érezd magad miattuk!

Elbizonytalanodtam

Most azon gondolkodom, hogy mekkora összeget ajánlhatnék fel a kormánynak, amivel segíteni tudnék ennek az országnak a helyzetén, de azt látom, erre nem telik EGYESEKnek sem. Most kicsit elbizonytalanodtam. Mert én azt olvastam pár hónapja az összes hírportálon, hogy a megélhetéshez elég negyvenhét ezer forint is, de mivel nekem még munkahelyem sincs, így huszonkettőezer-nyolcszáz forinttal kell beérjem. Na most engem aggaszt, mi lesz ezzel az országgal. Egyet nem értek, akik felelősek ezért az országért, őket miért nem érdekli ennyi pénzért sem? Nincs az a pénz...?
Folytathatnám azzal, hogy emlékszem, mikor beléptem a pártba, mert azt hittem... Tudom, tudom, azt csak a templomban, hogy a közhellyel éljünk!

Csak úgy

Mert elvarázsolt a színház mögötti park egyik zugában...

Mint a halotté

Ha reggel hívlak, mindig olyan a hangod, mint valami halotté... (by Petrus)

Szilviának ígértem

Jellemző rám, hogy addig keresek valamit, míg nyomára nem bukkanok. Nem adom fel. Így vagyok most egy novellával is, vagy nevezzük inkább humoreszknek. Napokig agyaltam, melyik könyvben olvastam, míg nem eszembe jutott a cím - Megyek a víz alá. Ilyen címet nehezen felejt el az ember. Percek kérdése volt, rátaláltam az alkotóra is. Hogy is felejthettem el: Mikes György! Hurrá! Még aznap potom pénzért megrendeltem a könyvet, alig vártam, hogy kézhez kapjam és átlapozzam. Pár nap múlva jött a szomorú felismerés, tévedtem. De mekkorát! Na sebaj, gondoltam magamban, Zével úgy is jókat röhögtünk némelyik íráson. De azért nem hagyott nyugodni a dolog.
Ma este megrendeltem egy másik könyvet, amit szintén olvastam annak idején: Tímár György - Válogatott agyrémeim. Egyedül a borítón lévő grafika az, ami rémlik valahonnan, a tartalomból semmi. Ha most is tévedek, vajon feladom? Nem valószínű, de nem fogom görcsösen keresni. Egyszer úgy is elém kerül.

Sokszor hallgatok

Két év telt el. Mégis három-négy havonta megszólal a vonalas telefon (mert már csak ennek a számát ismeri), s amikor beleszólok, hirtelen megszakad a vonal. Ha úgy veszem fel, hogy fél vagy akár egy percig is hallgatok, akkor ő is hallgat és csak utána teszi le, ha meghallja a hangom. Innen tudom, hogy ő az. Egyszer részegen hívott, elfelejtette kinyomni a mobilját. Hallottam, ahogy másnak rólam beszél. Kinyomtam, nem érdekelt. Ilyenkor mindig arra gondolok, mikor felejt már végre el. Örökre.
De vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Jó érzés lenne számomra, ha úgy élné az életét, mintha sosem jelentettem volna számára semmit? Nem, nem lenne jó. Még akkor sem, ha csak egyfajta, beteges ragaszkodás volt a részéről, amit érzett, akkor sem... Talán csak annyit szeretnék, valami halvány emlékként legyek jelen, ami időnként egy alig érzékelhető gondolatfoszlányként tovasuhan. Hisz olykor velem is előfordul ez, ha zenét hallgatok, vagy ha egy repülőgép szeli ketté az eget. De másképp, mint régebben. A varázs már rég elillant. A görcsös félelem, a mindennapos rettegés is eltűnt az életemből. Már nem érdekel, hogy éli az életét, hallani sem szeretek róla. Ahogy találkozni sem szeretnék vele, soha többé. S akkor megint oda lyukadok ki, vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Örökre? Talán mégis az lenne jó, ha ez történne. Hisz észre sem venném...

Próbálkozom

Olykor odajön hozzám a két kisebbik lányom, hogy kikérjék a véleményemet. De rájöttem, én ettől már szinte ódzkodom. Mert tudom, hogy a gyerekeket dicsérni kell, elismerő szavakkel erősíteni a lelküket... De ha valami nem jó? Nem szép? Nem tiszta? Ha nem mondom el, amit gondolok, látok és hallok, a gyerekemet hamis illúziókba kergetem. Ez vajon mennyire helyes? Próbálok óvatos lenni. Dicsérni, elmondani, ami jó, hozzátéve azt is, min változtatni kéne. A reakción ma már meg sem lepődök. Jó esetben duzzogva otthagynak, ha nincs szerencsém, leüvöltik a fejem mondván: a te dolgod az, hogy megdicsérj, te meg csak szidsz! Pedig nem szidom, csak véleményt mondok. Jót vagy jót és rosszat együttvéve. Sosem csak a rosszat.
De a "ma" gyermeke ÖNIGAZOLÁST vár VISSZAIGAZOLÁS helyett, mint megannyi felnőtt is. Az egójára próbálja helyezni a hangsúlyt, mert minden ezt harsogja körülötte, minden erről szól: Te vagy az ELSŐ. Pedig ez nem igaz, Te csak a RÉSZE vagy valaminek... De hogy magyarázom el ezt nekik? Mikor nekem sosem lehet igazam? Hogy is lehetne, mikor múltkor is azt mondtam, hogy szépek azok a vonalak és gyönyörűek a színek, de azokkal a vonalakkal vigyázz, mert torz lesz tőlük a rajz, de egyébként szuper az egész... Hogy is lehetne, mikor azt mondom, nagyon szép és tiszta a hangod, de azokat a hangokat nem jó helyen képzed, és azért nem szól úgy az a dallam, ahogy kellene, pedig igazán szépen énekled.
Nem a véleményemre kíváncsiak, csak elismerést várnak. Amiről ők úgy gondolják, hogy az jó. De az ettől valóban jó lesz?
Az is lehet, én látok valamit rosszul... pedig próbálom nem az egómra helyzeni a hangsúlyt...

Arany ribiszke

Valamikor gyermekkoromban a nagyszüleim házától pár méterre, egy rogyadozó kerítés oldalában éreztem legutóbb azt a számomra különleges virágillatot, ami időnként még most is eszembe jut, s megbolygatja az érzékeimet. Hosszú éveken át próbáltam fellelni különböző vidékeken azt a több méteresre is növő bokrot, melynek virága ily különös hatással van rám. Képtelen voltam beletörődni, hogy nem találom sehol. Pár éve legnagyobb megdöbbenésemre az utcánkban egy sövény mélyéről mosolygott rám egy-kettő a rég nem látott kicsiny, sárga virágok közül. Mára eltűntek, ritkították a kertet határoló cserjéket.
Így újra csak az emlékeim őrzik az illatot, s egy kicsiny, élénk sárga színű, mosolyt fakasztó remény, mert már tudom a növény nevét.

Csak az ő kedvéért

A korán érő ideiből készült a meggyes pite Zé kedvéért, aki ezért a tegnapi éjszakája egy részét is "feláldozta"... Magyarán szólva, az éj leple alatt meggyet szedett valahol az út szélén.

Nincs vita

- Értsd meg Zé, most nem vitatkozhatsz velem!
- Hát nem is, úgyhogy csend legyen!

Ne ölj! De muszáj...

Hányszor hallottam már keleti tanok hirdetését, miszerint kerüljük az állatok megölését a saját érdekünkben. Se legyet, se szúnyogot. Pár hete mesélték, Tibetben még a legyek is lassabban repülnek, nem kell sietniük, hisz egy ember sem kap utánuk. Gondolkodóba estem, hogy a saját "oktalanságomon" mosolyogjak-e vagy a hallottakon. Mert azért kíváncsi lennék, mások mit tettek volna a helyemben, ha meglátják a fürdőszobánkat ma elárasztó szárnyas hangya inváziót? Most akkor hogy is állunk ezzel a "ne ölj" dologgal? S bár a karmánk határozza meg a további életünket, jelen esetben mi bizony porszívóztunk, hangyirtót szórtunk a sarkokba, hézagokba, nem sajnáltuk a betolakodókat... Végtére is ez a mi területünk, életterünk. Még sem hagyhatjuk, hogy a hangyák, százlábúak, fülbemászók elárasszák a lakást így tavasz végén.
Bár próbálkoztam, lojális módszert nem ismerek a távoltartásukra.

Találtam

Úgy találtam, s nagyon egyetértek vele:
"Vannak, akik számára a kertészkedés talán csak ártalmatlan ténykedésnek látszik, amely valójában kis jelentőségű egy olyan világban, ahol a címoldalakat magasztosabb kérdések foglalják el. Ezzel nem értek egyet. Amikor a világ hatalomvágyőrült vezetői már rég feledésbe merülnek, az árnyékban akkor is kihajt majd a gyűszűvirág, s a napfényben tavirózsák nyitják majd csillagszerű virágaikat."
(Alan Titchmarsh)

Megölelsz?

- Megölelsz? Tudod, úgy banánosan!
- Hogyan?!
- Hát így!
- Ez "kiskifli-nagykifli"!
- Ja, azt hittem banános...

Csak pozitívan

Kicsit elszomorodtam, miután Krisz hívott, hogy akkor megyünk-e Zével a pránanadis masszázs tanfolyamra. Hát nem, nem megyünk... Pedig szerettünk volna. De előbb el kell tüntetni azokat a feltorlódott adóssághegyeket, amik előttünk tornyosulnak. Ki kell fizetnünk az elmaradt számláinkat, az autó is szerelőnél pihen. S csak azért nem tudok neki keseredni, mert látom, valamiért mindenhol kedvesen, jóhiszeműen állnak hozzánk. Az egyik helyen elmagyarázták, mit mi után fizessünk be, ha csúszásban is vagyunk, de ne legyen gondunk, máshol azt mondják, elintézik, amit kell, ha teszünk egy szóbeli ígéretet... Aztán Zét is felhívta az autóalkatrészekkel foglalkozó ismerős, hogy lenne vevő az általunk keresett alkatrészre, de ha kell, inkább félreteszi nekünk.
Ezek jó dolgok. Engem legalábbis abban erősítenek meg, hogy kikerülünk ebből a a lehetetlennek látszó helyzetből, amiben vagyunk. Aztán majd lesz pénz tanfolyamra is.

Kirándultunk

Pünkösd vasárnapi kirándulásra invitált a helyi baptista közösség egy kis csoportjának vezetője. Naná, hogy elfogadtuk!
A három kicsi jött velünk, látom rajtuk, mennyire jót tett nekik, hogy kicsit kimozdultunk a négy fal közül ily módon. Mi is felszabadultunk a mindennapok terhe alól, jó volt megosztani a gondolatainkat másokkal. Hiányzik ez az életünkből. Hiányoznak az emberi kapcsolatok... Nem igazán vettük ezt észre eddig, mert jó kettesben. Én a válás után szakítottam meg a régi ismerőseimmel való szorosabb kapcsolattartást, Zé miattam hagyta maga mögött azt a pár embert, akikkel jóban volt. Nem is igazán törekedtünk arra, hogy ismeretségeket alakítsunk ki, megelégedtünk azokkal a barátokkal, akik fel-felbukkantak az életünkben. De azért most érzem, szükség van arra, hogy emberek közé menjünk. Magunk miatt is.

Vajon mennyi eszünk van?

Mert csak nekünk van annyi eszünk, hogy este tízkor még neki állunk kapros, túrós batyut és kakaós csigát sütni. Éjfélre lett kész az utolsó adag. De sebaj, így legalább nyomon követhettük az Eurovíziós dalfesztivál döntőjét, amiből kiderült, amit eddig is tudtunk: Európa nem szeret minket mostanában.

Végül is semmit

Zével nincsenek titkaink egymás előtt. Ha valamelyikünk a gép előtt ül, megnézi a másik dolgait is, ha éppen eszébe jut. Ma beléptem az egyik közösségi portálra Zé accountjával, hátha van levele vagy ilyesmi. Épp egy volt kollégája által feltett, nyílt felhívást olvastam, mikor belépett  a szobába.
- Hát te mit keresel itt drágám?- húzta fel a szemöldökét, mintha rajtakapott volna valamin.
Nem is értettem a reakcióját. Semmit. Végül is semmit. Eddig azt hittem, ez így van jól. Mindenesetre holnaptól másképp lesz. S igen, nagyon meg tudok bántódni ilyesmin.

Csak egy kis kert

Sosem gondoltam volna, hogy az ember más számára jelentéktelen dolgok miatt képes boldognak érezni magát. Például mikor látja, kicsiny kertjében hogyan növekednek a pár hete elveteményezett zöldségek... Mert ugye, az ember munkájának a gyümölcse... Akarom mondani, zöldsége...
Miért írtam, hogy más számára jelentéktelen dolog?  Ha azt írnám, boldognak érzem magam, mert együtt töltöttem egy szerelmes hétvégét Zével, arra inkább felfigyelnének az emberek. Vagy boldog vagyok, mert vettünk egy lakást a Budai-hegyekben... Arra is felkapnák páran a fejüket. Sőt arra is, ha holnap elutaznánk Indonéziába. De nekem csak egy kicsiny kertem van, semmi több. Volt már máskor is, nagyobb is. Még sem szerettem. Most ezt igen...
Aztán majd valamikor Zével együtt töltünk egy hétvégét, ami csak a miénk, veszünk valahol egy kis házat, ahol nagyobb kertünk lehet és talán azt is megtehetjük egyszer, hogy elutazzunk valahová hosszabb időre.

Gubancolok (R. D. Laing után szabadon)

Nem tudom, miért gondolja azt, hogy nem tudom, hogy ő tudja, bár azt gondolja, hogy nem tudhatom, hogy tudja; a tetejébe megkérdez más valakit, hogy ő tudja-e, persze az azt válaszolja, hogy nem tudja, holott tud róla. Ő látja a másikon, hogy nem igaz, hogy nem tud semmiről, de elárulja neki, hogy tud róla, de én ezt nem tudom, nekem meg elmondja, hogy tudja ám, hogy az a másik tudja, amiről azt mondja, hogy nem tudja, amiről ő sem tud; én pedig tudom, hogy ő tudja, de ő ezt nem tudja.

Vörös tincsek

Hogy elkerekedtek Zé szemei, mikor megkérdeztem a fodrásztól, hogy lehetne piros csíkokat varázsolni a barna hajamba! Pedig én csak úgy kérdeztem... Nem azért, mert szeretnék olyat. Mindenesetre hazafelé Zé vett egy újabb barna hajfestéket... Még mielőtt hosszasan elgondolkodnék a lehetőségen.

A hajam szörnyű lett, nem vagyok elégedett. De az is lehet, hogy a fejemmel van baj, amin már semmiféle frizura nem segít. Most legalábbis így érzem.

Lujzi

- Na gyerünk Lujzi, indulás! - noszogatott Zé, pedig én már útra készen álltam a nappaliban.
Számomra rejtély, miért aggatják rám az emberek időről-időre épp ezt a nevet? Még Zé is...

Még mindig...

Tudom, hogy az úszás nagyon egészséges és fogyaszt is, de ezt a sportot nem az udvarunkban szeretném gyakorolni, hanem inkább nyáron a Balatonban... Bár, ha továbbra is így esik...

Ez így nem mehet tovább

Míg a konyhában főzőcskéztem, Zé orvul készített rólam pár fotót. Miután megnéztem és töröltem mindet, felhívtam a fodrászomat, valamint elhatároztam, hogy holnaptól nem eszek egy falatot sem... Na jó, tudom ezt nem lehet, de a kenyérfélék mellett a húst is száműzöm az étrendemből egy időre. A csokit csak azért sem...

Amikor a vízalattjáró

Történelem dolgozatban: vízalattjáró = tengeralattjáró (Petrus)

Csak esik

Ma egész nap csak esett és esett, miközben anyukáméknál az ország másik felén süt a nap. Kinézve az ablakon, olyan érzésünk volt, mintha a házunk előtt rohanó patak mosná sietősen az útját, pedig csak a vízelvezető árok telt meg. A kertben szépen lebegnek a frissen kinőtt fűszálak a vízben, s "remény kelt szívemben" talán a parkból átmentett bodzabokor is felelevenedik az eső hatására.

Anyák napja az iskolában

Idén még eszébe jutott a negyedikes kisfiam tanárainak - ha kicsit késve is, hogy anyáknapi ünnepséget szervezzenek az iskolában. Nem nagyon tetszett a dolog, mert bizony én nem szeretem nézni, ahogy versmondás közben elbőgik magukat a gyerekek, mire anyukák meghatódva fújják orrukat szétmálló papírzsebkendőkbe, majd az aláfestő zenét túlharsogva, könnyeiket törölgetve rázendítenek a nagymamák is. A tanárok csak a végén következnek, örömmel nyugtázva, hogy elérték szándékukat, mindenki szíven talált manipulatív szándékuk.
Különben is a gyerekem már anyák napján megölelgetett és én szokás szerint meghatódtam. Itthon. Megy ez nekem így is. Nem kell a "kollektív tudat". Azt azért elismerem, kár lett volna kihagyni, ahogy Fixi odajött hozzám széles vigyorral az arcán:
- Anyukám, te nagyon szigorú vagy! De mégis kedves és lelkiismeretes! Te vagy a legjobb dolog az életemben!
Mit is mondhatna ilyenkor egy anya?

Ezek után meg sem kellett volna lepődnöm, mikor ma reggel megpillantottam az íróasztalomra helyezett capuccinót tejszínhabbal és eperrel, amit számomra még hajnalinak számító időpontban ő készített. Én mégis meglepődtem.

Fenyőszörp és bodzás kalács

- Most azért büszke vagy magadra egy kicsit? - kérdezte Zé, mire én csak rázta a fejem.
Pedig az vagyok egy ici-picit, mert soha nem készítettem még fenyőszörpöt (avagy mézet, ki hogyan nevezi), pedig már több éve tervezgetem. A bodzás kalács pedig nem készült volna el Zé segítsége nélkül, így most ő is büszke lehetne magára, mert nagyon igazán különleges lett a tésztába kevert virág ízétől. Én büszke vagyok rá...

Bodzavirágos kalács
Hozzávalók:
1 kg finomliszt, 5 dkg élesztő, 6 dl tej (kb.), ízlés szerint cukor, 250 g margarin, 1 tojás, 1 tk citromlé, 8-10 fej bodzavirág
A hozzávalókból könnyű, kelt tésztát készítünk. A második dagasztásnál adjuk hozzá a bodza virágait. Formába helyezzük a tésztát, majd ha újra megkel, kisütjük. Mikor pirosodni kezd a teteje, vaníliás cukros tejjel megkenjük és pár percre visszatesszük a sütőbe.

Fenyőszörp
Hozzávalók:
friss fenyőhajtás, víz, cukor, esetleg egy citrom leve (elhagyható)
A fenyőhajtásokat megmosom, egy lábasba teszem és annyi vizet adok hozzá, hogy az ellepje. Körülbelül egy órán keresztül főzöm. Másnap átszűröm a főzetet, a leszűrt léhez annyi cukrot (sima, nád- esetleg nyírfacukor) teszek, ami megyezik a lé súlyával (én kevsebbet tettem kicsivel). Újra főzöm, míg méz sűrűségű és színű nem lesz. Üvegekbe töltöm.

Eukaliptusz és koala

- Szimbiózisban élünk.
- Mi? Hogy élhetnénk abban?
- Hát mondjuk, én vagyok a fa...
- Mikor megismertelek, akkor hívtalak faembernek*.
- Eukaliptuszfa vagyok.
- És én mi leszek?
- Te meg egy koala vagy. Rajtam csüngesz egész nap, én látlak el táplálékkal...
- Rendben, de miért jó ez neked? Ez még nem szimbiózis.
- Hát ez az... De csak én adhatok neked táplálékot, tőlem függ az életed.
- Nem tudnék másra rászokni... Ha te nem lennél... Ez kegyetlen, nagyon kegyetlen!
- Cserébe semmit nem kérek tőled, csak annyit, legyél velem.
- Na jó, a koalák aranyosak... Nem lehetnék inkább fagyöngy?
- Szívem, a fagyöngy mit is tesz a fával?
- Élősködik rajta... Jaj hülye, én nem akarok élősködő lenni! Nem úgy értettem.
- Te mondtad, te mondtad...
- Na jó, legyek inkább koala, inkább csüngök rajtad, meg kapaszkodom beléd...

*Faembernek hívtam egy fantasztikus novella szereplője után, aki sosem aludt. Nappal hatalmas, árnyat adó faként susogtak lombjai egy parkban, éjjel emberré változva sétált a fák alatt. Egy nap felbukkant egy nő, akinek lénye elbűvölte. Zé is keveset aludt, mielőtt megismerkedtünk, sokszor rótta az utcákat magányosan, valakire várva.

Bodza és akác

Délután autó híján, elcsábultunk a közeli parkban. Kezünkben kosár, a kosárban olló, s természetesen a fényképezőgép.
Így most az asztalon szárad a bodza, illatozik az akác. Szirupban ázik a bodza virága (szörp lesz belőle) és holnap a gyerekek már ihatják a belőle készült üdítőitalt is.
A szívünkben pedig ilyenkor még inkább erősebb a vágy, hogy idővel magunk mögött haggyuk a városi életet és a természet  mindig az életünk része legyen kapun kívül és belül is. Azt hiszem, senki nem érti igazán, ami történik velünk... Pillanatnyi hóbortként fogják fel.
Egyszer egy barátom azt mondta, miután elmeséltem neki a vonatok fotózásával kapcsolatos élményeimet:
- Akit egyszer megcsap a mozdony füstje...
Akkor igaznak kell lenni annak is, ha egyszer valakit elkap a vidék levegőjének sodrása...  vagy valami ilyesmi. Vagy ahogy Zé fogalmaz:
- Akit egyszer megcsap a trágya igazi illata...
Maradjunk a sodrásnál...

Akit Zolinak

Annyira megijedtem, mikor beleszólt a telefonba:
- Szia! R. Zoli vagyok.
- Zoli? Ne haragudj, de nem tudom, ki lehetsz... Tudnom kell, ki vagy?
Magamon éreztem Zé kérdő tekintetét, miközben őrült sebességgel pörgettem az információkat az agyamban. Nem, nem ismerek ilyen hangfekvéssel senkit, akit Zolinak hívnak. De akkor ki lehet?
- Az vagyok, akinek mailt írtál a közelmúltban.
Istenem segíts, milyen Zolinak írtam én levelet a közelmúltban? Eszembe sem jutna ilyen Zé mellett. Vagy számára a közelmúlt sokkal régebbi időpontott jelenthet? De akkor sem leveleztem senkivel, akit Zolinak hívnak. Ez a hang ismeretlen. Míg ezeken gondolkodtam, láttam, amint Zé megemeli a szemöldökét, elhúzza a szája szélét. Hát ez szuper, mit gondolhat rólam?
- Zoli, ne haragudj! Nem tudom, ki vagy!
- Annak a gyülekezetnek vagyok a vezetője, amelyik...
- Miért nem ezzel kezdted? A frászt hoztad rám...
- Azért nem kell megijedni, - mosolygott a vonal túlsó végén - csak azért kerestelek, hogy akkor leüljünk beszélgetni, ahogy kérted?
Innentől kezdve már simán ment a beszélgetés. Az esküvő, a gyerekek, a család... Majd beszél a feleségével és egyeztetünk egy időpontot. Zé hallva a beszélgetést, megnyugodott. Semmi vész, lassan megtanuljuk a múltunk már nem "üldöz" minket.

Rád vagyok utalva

- Azért sem szeretném, hogy lefogyj, mert félek attól, hogy akkor valaki el akar majd venni tőlem... Én így is szeretlek. Nem akarlak elveszíteni, érted?
Úgy ültem az ágy szélén, mint aki sokkot kapott. A szavak elakadtak a torkomon, képtelen voltam megszólalni. Nem értettem Zét, hogy mondhatott ilyet. Ennyire önző lenne? Ennyire nem bízik meg bennem? Egyáltalán mi történik most? Mi van ezzel az egész francos világgal?
Hetekkel később egy barátnőmmel beszélgetve ébredtem rá, hogy köztünk is valami olyasféle történik most, mint köztük az évek folyamán. Teljesen kiakadtam a felismerésen. Zé olyan szinten törődik velem, hogy szép lassan eléri, hogy mindenben rá legyek utalva, létezni se tudjak nélküle. Napokig emésztettem magam, mire beszélgetni mertem vele erről.
- Tudom, hogy szeretsz. De te azt szeretnéd valahol, hogy én teljesen tőled függjek. Szerinted ez normális?
- Lehet, hogy nem... Szívem, te azért függsz tőlem ennyire, mert hagyod, mert valahol ez neked tetszik. Szerinted ez normális?
- Nem. Ez egészségtelen... De valahol tényleg jó. Tényleg szeretem, hogy így óvsz, meg gondoskodsz rólam... Mert eddig soha senki nem tette.
- Na látod! Azért teszem ezt, mert szeretlek...
- Jó, értem én, de kell egy kis önállóságot hagyni a másiknak!
- Ha akarod, megkapod...
Nem is igazán foglalkoztam többet a dologgal, míg nem egyik nap Zének be kellett mennie a városba. Nélkülem. Olyan ez néha, mintha Zé az ország másik végében tartózkodna már hetek óta. Nem is tudom, mi lenne velünk telefon nélkül... Mikor mondta, hogy már a buszmegállóban áll és nem sokára indul haza, én nem is gondoltam arra, hogy még egyszer megcsörgessem, valami mással foglalkoztam. Az utcából hívott:
- Húsz perce nem kerestél... Mit csinálsz közben?
Alig bírtam visszafojtani a röhögést vagy tán nem is bírtam. Mert függünk. Nem csak én tőle, ő is tőlem. Hogy ez egészséges-e? Nem tudom, de most így jó. Vagy mégsem?

Valahogy így vagyok...

Luisa Gelts neve semmit sem mondott számomra, míg meg nem ismertem a csendélet fotóit. Virágosak, finomak, lágyak, könnyedek... szemet gyögyörködtetőek. Nőknek valók.
Húsz évesen rajongtam a letisztult formákért, mindent száműztem magam körül, ami giccs. Míg később rá nem jöttem, hogy szükségünk van rájuk, tőlük válik igazán otthonossá a környezetünk. A mi apró mindennapi giccseink. A szemet sokkal jobban magukra vonzzák, mint az egyszerű, semmit nem mondó formák. Emlékszem, anyukám mímelt felháborodására, mikor meglátta a konyhánkban az első cserépkacsákat a szekrény polcán. Azóta ő is telepakolta a nappalijukat a nagymamától örökölt porcelánokkal. Vajon miért?
Valahogy így vagyok Luisa Gelts fotóival is.

Nem szeretnék beszélgetni

Túl vagyok a nagylányommal való beszélgetésen, aminek következményei a részemről: migrén, rosszullét, félnapos kényszerpihenő xanaxszal, valamint sírástól bedagadt szemek. Többet nem szeretnék beszélgetni. Majd egyszer megérti, amit el szerettem volna mondani neki.

Fázósan

Az egy dolog, hogy mostanában alig fotózom. De hogy egy bizonyos közösségi portálon még mindig télikabátban és állig érő, kötött mellényben virítok, mind ezt csak azért, mert valamikor decemberben egy akkor még ismerős kommentet fűzött a porfilképemhez: túl kivágott a blúzom, nem fázok? Igaz, hogy a kép már két éve ott volt, és hát nem is tudom, de még egy fotóm sem reklamált, hogy fázik... Ellenben velem, hisz most is napok óta fagyoskodom, újra vastag, bolyhos zoknival a lábamon alszom és éjszakánként egy-egy villanás erejéig átfut az agyamon a gondolat, hogy orozhatnám el Zéről a takarót, hogy ne vacogjak a paplanom alatt. Persze ennél jóval egyszerűbb odabújni Zéhez, a mellkasához préselni az arcom, szusszanni kettőt, mert ez kell ahhoz, hogy "öntudatlanul" is nyugtázza ott maradok, s ilyenkor ösztönösen nyúl felém, hogy a karjaiba szorítson.

Nyugalmat szeretnék

Úgy örültem, mert naivan azt gondoltam, túl vagyunk azokon a napokon, mikor a gyermekeim feszültebbek és fáradtabbak az éppen aktuális dolgozatok és érettségik miatt. Rachel szerdán emelt szintű történelmet, Máté csütörtökön előrehozott angolt írt. Az egyik nap Petrus jött haza bőgve egy rossz jegy miatt, másik nap Kamcsi telefonált zokogva, hogy igazaságtalan volt a tanár (valóban az volt), rosszabb jegyet adott és így nem lesz dicséretes ötös magyarból.
Hétvégén reméltem, hogy mindenki megnyugszik egy kicsit, erre ma úgy egymásnak estek, hogy már-már attól tartottam be kell avatkoznom a dolgok menetébe, bár egy-két beszélgetés így is várat magára.

Almás rácsos

A kelt almás rácsos fortélyait kitől mástól is leshettem el, mint anyukámtól? Ő pedig az édesanyjától tanulta, aki a dédnagymamától látta és így tovább. Segítségünk mindig akad az elkészítésében, a skacok nem csak kicsiként, de kamaszként is szívesen gyártják egymás után a "kígyókat" a süti tetejére. Lisztezik, gyúrják a tésztát, megkenik tojással a tetejét, hogy mielőbb a sütőbe kerülhessen.
Aztán egyszer majd ők mesélik a gyerekeiknek:
- Ezt még anyától tanultam, aki...

Kaktusz

Virágzik a karácsonyi kaktuszunk. Ilyenkor.

Rákóczi katonái

Már napok óta az járt a fejemben, hogyan menthetnénk meg Rákóczi lovas katonáit. Tudtam, hogy a professzor ez ügyben hívat magához.
- Tudja aranyom, én elbújtattam ám párat a huszárok közül!
- Professzor, az hogy lehet? Hisz maga ebben az apró szobában él, szinte ki sem mozdul...
- Tud titkot tartani? - nézett rám kérdőn a szemüvege mögül a porfesszor. Őszülő, kopaszodó fején egy pillanatra megcsillant a kintről beszűrődő fény, miközben előre hajolt. Néztem a kis öregembert, hirtelen nem értettem, miért engem tisztel meg a bizalmával. Percek telhettek el, mire meg mertem szólalni.
- Nem árulom el a titkát professzor!
Az öreg a szoba homályos, sötét sarkában lévő íróasztalhoz lépett, majd kihúzta a legalsó fiókot. Régi papírok, füzetek sorakoztak egymás felett. Mit akarhat velük? Egyet sem vett elő, egyszerűen csak felemelte őket a sarkuknál fogva. A kezével intett felém, jelezve, most ne szóljak. Közelebb léptem. Hirtelen dohos szag csapta meg az orrom. Vastag penészfoltok tarkították a fiók alját. Mozgó, lovas huszárokra emlékeztő alakzatok. Te jó ég, ezek ők! Ezek a lovas katonák! Szinte fuldokolva menekültem a szobából. A professzor a fiók aljába rejtette el a számára oly kedves katonákat. De hisz ők már sosem kelnek életre. Hogy lehet, hogy ő ezt nem látja?
Hirtelen kinyitottam a szemem, már hajnalodott. A szobánk sarkában álló íróasztalra néztem. Pont úgy néz ki, mint a professzor asztala a múzeumban. Az ablakon beszűrődött a fény, hajnalodott. Milyen jó, hogy csak álmodtam...

Jázminbokor kihajlott...

Már nagyon vártam, hogy kinyíljon a jázmin a kapunk mellett. A zöld levelek szinte teljesen eltakarják a kertet a kíváncsi tekintetek elől,  hófehér, finom erezetű virágai mégis hívogatóan csalogatnak a sárga bibékkel, nem beszélve az émelyítő illatról, amit a késő esti szellő sodor magával. Az ég kékje felé nyújtózkodó ágak a magasba csalják a tekintetem, s valamiért mindig mosolyt csalnak az arcomra.

Vörös már sosem

Barna lettem. Végérvényesen eltűnt a férfiszívekkel játszadozó, mások által dögösnek tartott vörös, akivel a férfiak flörtölhettek, akit meg akartak szerezni, magukévá szerettek volna tenni; akire a nők haragudtak, akiről "véleményük" lehetett, akire titokban irigykedtek, akitől tanácsot kértek, s csalódottak voltak, mert nem kaptak. Sokan hittek mást rólam, mint aki vagyok. Mert láttak dolgokat, mert hallottak valamit.
Van egy rossz és egy jó hírem. A rossz, barnaként is az maradtam, aki eddig voltam. A jó, sosem voltam az, aminek gondoltak.
S közben eszembe jutott, hogy többé nem aktuális az annak idején leadott, de máig emlegetett hirdetésnek szövege sem (rövidnek és hatékonynak kellett lennie), amit az Álláskereső klub foglalkozásain ötlöttem ki:
"Jó megjelenésű, csinosan telt hölgy várja azon munkaadó jelentkezését, aki szívesen alkalmazná teljes munkaidőben nem csak adminisztratív feladatok ellátására.
Ajánlatokat *vörös démon* jeligére a kiadóba kérek."
Kínomban röhögcséltem a megírása közben, semmi kedvem sem volt az egészhez, de legalább a felolvasásával szereztem néhány derűs percet a többiek számára.

A Kert

- Szétszórtam az összes fűmagot, gazoltam, öntöztem, a járda is kész, mindent elpakoltunk. Kész vagyunk!
Tegnap este, mint később kiderült naivan, ezekkel a gondolatokkal bújtunk ágyba. Hajnalban félálomban hallgattam az ablakon kitartóan kopogó esőcseppeket, örültem nekik. Aztán valamikor nyolc körül Zé csodálkozó kiáltása ébresztett fel, pár óra alatt megtelt a kétszáz literes hordó vízzel. Nem csak megtelt, de meg is süllyedt a ház felőli oldala, körülötte pedig mindenütt állt a víz, pedig úgy méricskéltük, ez a kert legmagasabb pontja. Az orgona virágai valamiért nem nyíltak ki, szinte valamennyi kókadtan lóg. Nem értjük miért. Le sem tagadhatjuk, hogy kezdő kertészkedők vagyunk... De a sok zöld látványa kárpótol minket. A zöldségágyasban előbújt a bab, a spenót hatalmas. A ládából kikandikálnak a dinnye apró levelei.
Sosem gondoltam, hogy valaha ilyesmit fogok csinálni, bár volt már benne részem. Az évek alatt beletörődtem, hogy az udvarról sosem fog eltűnni a törmelékhalom, a falak tövéből a semmire sem használható, széles betonjárda. Örültem a kicsi pázsitnak a bejárat előtt, a virágoknak a ház oldalában. Hosszú ideig senki nem volt mellettem, aki segített volna. Szeretem, hogy Zé partner ebben is, hogy minden épül és szépül a munkája által. Ha sikerülne eladnunk a házat, a kertért kicsit fájni fog a szívem. De lehet, valahol egy sokkal több lehetőséget tartogató ház vár ránk, amit úgy alakíthatunk majd, ahogy kedvünk tartja. Zé falura szeretne költözni, kertészkedni, állatokat tartani. Én meg mit tudok tenni? Megyek vele, hisz szeretem. Arról nem is beszélve, hogy egyre inkább tetszik ez a fajta életvitel.

Anyák napjára

A kicsiktől kaptam... Százszorszépből szívet, hozzá verset és még ezenfelül egy cserepes futónövényt a hálószobánk polcára. Még a legnagyobbnak is eszébe jutottam, ő felhívott.

Ha már rebarbaraszezon

Zé javasolta , hogy használjam fel annak a túrós sütinek a receptjét, aminek a hozzávalóit csak bele kell szórni a tepsibe, majd leönteni az egészet tojással elkevert tejjel. A túró felét rebarbarával helyettesítettem. Jó döntés volt, a süti fantasztikusan finom lett! A szomszédasszony napokig ostromolt a receptért.

Kész vagyok

Tudtam én, hogy félni kell a fogorvostól és nem szabad kinyitni a szám, ha közeledik felém az injekcióval. Jeleztem is neki, hogy üldögélnék még egy darabig a székben csukott szájjal, csak tegye a dolgát, de ő csak mosolygott rám kedvesen, amiből sejteni véltem, a vesztes jelen helyzetben én leszek. S akkor az még sem fordult a fejemben, hogy kis székről fogja tekergetni, ütni és vésni a bölcsességfogam, hogy az nagy sokára megadja magát.
Napok óta úgy tudtam csak aludni, hogy Zé a tenyerébe fogta az arcom, s esténként azzal vigasztalt, pár nap múlva emlékezni sem fogok a fogfájásra. Hát most itt ülök, s abban reménykedem, Zé ma este is odabújik mellém, mert nyelni is alig bírok a fájdalomtól.

Meglepő, de...

A fogfájás olyan dolgokat is kihozhat az emberből, amit annak előtte hónapokig halogatott.