Jól esett

- Elnézést, hogy így megszólítom. Már egy ideje figyelem. Megmondaná, hol vásárolja a ruháit?
Tört magyarsággal beszélt, de nem emiatt néztem rá annyira értetlenül, inkább a kérdés ért váratlanul. Észrevehette a zavart mosolyt az arcomon, mert azonnal magyarázkodni kezdett:
- Tudja, itt élek több éve. Itt dolgozom, itt van az üzletem nekem. Látom, maga sem az átlagos méretűek közé tartozik, mégis olyan csinos. Ugye nem haragszik, hogy csak így mondom? Olyan kedves arca van. Ezért mertem megszólítani. Annyira jó a blúza. Ilyen nadrágot is szeretnék, mint magán van. Segítene nekem? Tudja, én itt sehol semmit nem találok. Hol van olyan üzlet, ahol ekkora méretben lehet találni ruhát?
- Jaj, így már értem! Dehogy haragszom... Nem járok különleges helyekre. Leginkább a cundá-ban szoktam vásárolni. De a blúzt nem ott vettem, olyan üzlet nincs itt a városban.
- Itt helyben szokott?
- Itt nem igazán. Nincs kínálat. Olykor a cundá-ban szoktam itt is, ez a nadrágom onnan való. De Pesten érdemesebb körülnézni.
- Tudja, nálunk Németben mindenhol van ekkora méret. Minden üzletben. Ott nem kell keresgélnem. Itt sehol nem kapok. Nézem mindenfelé, sokat járok Pesten is, ott sem találok.
- Próbálja meg, amit mondtam. Pesten nagyobb a választék. Biztos talál valami csinosat. Esetleg vögele, ott is vásároltam már.
- Ilyen nadrág feltétlen kell nekem. A blúza is nagyon tetszik. Nézze, ami rajtam van! Öregasszonyos. Olyan kell, mint a magáé. Olyan kedves, köszönöm!
Mosolyogtam rá, de közben már azon járt az eszem, Zé miket gondolhat rólunk a hátam mögött. Miután a hölgy elviharzott mellőlünk, Zé mellém lépve csak annyit mondott:
- Már jó ideje észrevettem, hogy figyel téged.
- Miért nem szóltál?
- Látod, más is megdicsér, nem csak én. Na, add csak ide a kezed!
- Hjaa, és ráadásul nő... - suttogom magam elé, centiméterekkel magasabbnak érezve magam a tömegben.

Nap nap után

Az elmúlt napokban még fel sem eszmélve a télből, szinte észrevétlen szívtuk magunkba a közelgő tavasz langyos illatát, miközben átrohantunk a napokon. Ma újra esik a hó, mintha egy utolsó tánccal búcsúzna a tél. Nézem, ahogy a hópelyhek megkapaszkodnak az ágak között, megbújnak a fűcsomók töveiben, miközben némelyikük a járdán elolvadva, csillogó feketére festi az aszfaltot. Ha tehetném, azt kívánnám, hadd nézhessem még pár napig táncukat, hogy belefeledkezhessem megnyugtató fehérségbe, hallgathassam a csendet, ami körülvesz.
Fáradtnak érzem magam. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Sok volt az elmúlt pár nap. Menni erre, arra. Sorban állni, várakozni, intézni. Közben a fél család lebetegedett, akár ügyeletet is vállalhattam volna, annyit volt a telefon a fülemen. Felüdülésnek tűnt a hétvége, mikor Zé unokaöccse és annak felesége vendégeskedtek nálunk. Most szusszanunk egy kicsit, hogy holnap újra neki induljunk. Aztán valamikor pihenünk is.

Csak esik és esik

A szomszéd kerítésén a napokban leesett hó vízszintes rétegeket mintáz, az autón csak az esti látszik, mert arról szorgalmasan letakarítottuk még a délelőtt folyamán. Nem is tudom, hogy érdemes volt-e. Mert közben csak esik és esik. Mi meg csak lapátolunk és lapátolunk. A gyerekek pedig reménykednek, hogy holnap reggel megint nem jutnak tovább a dombnál az autóbuszok.

Akciós kacsa

- Gyere már egy kicsit ki a konyhába!
- Minek?
- Ne kérdezz, gyere!
(megyek)
- Igen. Ez a kacsa... Mit nézzek rajta?
- A lábát. Hol a lába?
- Jaj! Most látom. Egyiket térdtől csonkolták.
(vigyorgok)
- Egylábú kacsa. Ezt nem értem.
- Jaj már! Mit vársz egy akciós kacsától?
- Hogy legyen lába.
- Van neki. Egy.

Sétáltunk

Ártatlan palástjával

Reggel óta újra havazik. Zé elment hólapátért, a régi eltört. Seprű is kell, mert az is tönkrement. Reggel még bosszankodtam egy kicsit, hogy megint lapáltolhatjuk a havat. Aztán belefeledkeztem az égből aláhulló hópelyhek látványába. Megnyugtat, ahogy békésen játszadozva szállingóznak az ablak előtt. Régebben nem szerettem a telet. Mára ez megváltozott. Egy valami az, ami befeketíti a szépségét. A reménytelen helyzet, amivel szembe kell, hogy nézzenek emberek. A menedéket nem találók, a tűz nélkül sarokban didergők, az utcán örökre elalvók. Belesajdul a szívem. Miért kell ennek így lennie? Elenyésző, amit értük teszünk. S mennyien vannak, akikről nem is tudunk semmit. Míg ezeken gondolkodom, a hó lassan betakar mindent. A tél ártatlan, hófehér palástjával.

Csalóka álmok

Fekszem a párnán, kezem a fejem alatt, miközben fülemhez szorítva a telefont hallgatom, ahogy anyukám panaszkodik, mennyire fáj és fel sem tud kelni, fél, hogy mi lesz most vele, el sem tud indulni gyógyszerért. Mondom, várjon egy kicsit, majd én viszek fájdalomcsillapítót, addig maradjon nyugodtan. Kinyomom a telefont. Emelem a fejem, már pattannék ki az ágyból. Sötét van, csak az utcai lámpa fénye szűrődik be az ablakon. Nézem, ahogy Zé békésen alszik mellettem. A telefon pedig nincs sehol. Álmodtam.

Szeretet, őszinteség

Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítesz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor. Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él, mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez. Ha szeret - jól figyelj! - meg is hallgat. Lehet, hogy dühbe gurul, persze, kikel magából és üvölt, de előbb-utóbb meghallgat. Ha nem hallgat meg, nem is szeret igazán, és akkor minden hiába. Nevelni csak a szeretet képes, és tudja is, hogyan kell.

(Müller Péter)

Kívül és belül, mert minden hat mindenre. Így van ez jól.

Miss Monk

Szinte szünet nélkül csörgeti a telefonom Rachel lányom, alig tudom visszahívni.
- Mi a baj?
- ANYAAA! Van Magyarországon lepra?
- Lepra? Ezt most miért kédezed?
- Nem érdekes. Csak arra válaszolj, van nálunk lepra?
- Nem, nem hiszem. Bár elvétve behurcolhatja valaki külföldről, előfordulhat.
- Jaj anya! Lehetek leprás?
- Miért lennél leprás?
- Megfogtam ma egy csöves kezét, hozzáértem. Anya, hozzáértem!
- Miért értél hozzá?
- Mert belesett a hóba, ott feküdt... Nem tudott felkelni. Muszáj volt segítenem neki. Szóval lehetek leprás?
- Nem, nem lehetsz ettől leprás... Nyugi!
- Mást elkaphatok tőle? Bőrbetegséget?
- Nem. Ne vakarózz, ne nyalogasd az ujjad! Ha vízközelben vagy, moss kezet! Ennyi.
- ANYAAA! Van egy seb az ujjamon! Így sem lehetek leprás?
- Nem, semmi szín alatt nem lehetsz leprás!
- Ez biztos, anya?
- Biztos!
Ekkor Miss Monk megnyugodva kinyomta a telefont. Én meg azon gondolkodtam, mekkora lelkierőre volt szüksége ahhoz, hogy a fóbiáit leküzdve, a kezét nyújtsa egy hajléktalannak. De megtette! Te vajon megtetted volna?

Sajtos stangli

Mi mást válaszolhatna a kedves szülő a kedves pedagógusnak, ha az megkéri, hogy süssön valamit a kedves gyermekeknek a közelgő farsangra? Mosolyog és bólogat.
- Hát persze, hogy sütünk valamit!
Itt pedig jöhetne az, hogy előkaptuk a nagymama jól bevált receptjét a kelt hajtogatott, sajtos stangliról. De nem, mert sosem volt receptje. A nagymamától tanulta anyukám, én tőle lestem el. Elkészíteni egyszerű, s ami a lényeg, nagyon finom.

Estefelé

Havas utakon
fáradt keréknyomokban
lépeget a fagy.

Tényleg jó!

Szeretnék újat

- Zééé! Szeretném, ha átfestenénk a szobánkat!
- Most?
- Hát nem azonnal gondoltam.
- Pedig simán el tudom képzelni rólad, hogy most neki állsz.
- Úgy érted, hogy most rögtön?
- Igen, mert ismerlek már, képes vagy bármire, ha egyszer a fejedbe veszel valamit!
Végül is, ha itt lenne hozzá minden... Pirosat és rószaszínt szeretnék sok virágmintával, a mostani kék helyett. Ez a mostani sem rossz, de egy ideje tényleg a fejembe vettem, hogy valami egyszerűt, de mégis romantikusan csábítót szeretnék a lehetőségeinkhez mérten. Mert kell, mert akarom. Na jó, szeretném.

Felvették!

Boldog anyuka vagyok és büszke a lányomra, aki felvételt nyert az Arany János Tehetséggondozó Programba és így az általa hőn áhított gimnáziumba is, ami nem kis dolog. Persze, ha a többi gyerekem olvasná ezt, akkor rögtön rákérdeznének:
- Ránk nem is vagy büszke?
De igen, mindegyikőjükre az vagyok. Ahogy telik az idő, csak ámulok, hogy találnak rá a kis életükre, lesznek egyre határozottabb elképzeléseik, terveik. Jó érzés, hogy pár év alatt talpra álltunk, s rendben mennek a dolgok, amiben nagyon sokat segít Zé is a jelenlétével. Képtelen vagyok elfogadni, s mindennap azon aggódni, hogy egy idő után nem lesz tovább és teljesen ellehetetlenedik az életünk. Valami megoldás mindig kell, hogy legyen. Miattuk. Miattunk.

Téli éjjel

Mosolyog a hold.
A tükrös hómezőkön
csilingel szívem.

Újra havazik

- Anya! Mit csináljunk? Itt állunk a megállóban és nem jön a busz!
- Hát nem is tudom. Fixi ott van?
- Elment megnézni, hátha lát valamit a dombnál!
- Mindenképp várd meg!
- Már jön is. Várj egy picit!
- Mondd, mondd, mondd!
- Keresztbe áll a domb oldalában a busz. Se előre, se hátra nem tud tovább menni!
- Azonnal gyertek haza, ne álljatok ott tovább!
Hát így történt, hogy ma egész nap a gyerekekkel voltunk, főztünk és sütöttünk, mint hétvégén szoktuk.
Igaz, hogy Zé már kora reggel felhívta a helyi tömegközlekedési vállalat információját, ahonnan készségesen tájékoztatást kaptunk arról, elindítanak egy autóbuszt, ami kerülő útvonalon érkezik felénk valamikor, de addigra már az összes tanárt felhívtuk, hogy nem tudnak elindulni a gyerekeink iskolába. Így mivel autóval nem mertünk elindulni, s a taxi sem járt felénk, a kölykök boldog örömmel nyugtázták, ma megússzák a tanítást, amit talán azért nem bánok, mert nem a mi buszunk volt az egyetlen, ami keresztbe fordulva állt az úton, arról a másik háromról nem is beszélve, amik egymásba csúsztak valahol a város túlsó felén, amin még csak nem is csodálkoztunk, hisz a városban egyáltalán nem tisztítják az utakat.

Hóangyalok

Tegnap Zével kisétáltunk a közeli tóhoz, amit ma egy fotó kedvéért újra megismételtünk.
Persze a tó partján lévő "Fürödni tilos!" feliratú tábla rögtön beindította Zé fantáziáját. Tény, hogy érdekes látvány nyújt a befagyott, hóval borított tóparton. Innentől kezdve minden pillanatok alatt történt. Zé lekapkodta a ruháit, átvetett egy törölközőt a csupasz vállán, majd pózolt, én fotóztam. Csípőre tett kézzel, csalódott arccal nézett a táblára:
- Most lenne lenne időm fürdeni, de hát idetették ezt a táblát!
De a legjobb nem is ez volt abban, hogy visszamentünk a tóhoz. Hanem a hóangyalok. A mi hóangyalaink. Senki nem lépett rájuk, mellettük haladt el, aki arra járt. Ott voltak előttünk, épp csak befedte őket a frissen hullott hó. Megható volt újra látni őket. Mintha vártak volna. Mintha értünk maradtak volna ott még egy rövid ideig.

Búcsú a cinkéktől

- Kicsim! Nem szeretném, ha olyan emberekkel tartanád a kapcsolatot, akik másokat akarnak bemocskolni. Ezek megfáradt, keserű emberek, akik szerteszét szórják a gyűlöletüket, miközben a jóságukat hirdetik.
- Tudod Zé, nincs bennem harag vagy indulat, csak valami fájdalommal teli szomorúság, ami valahonnan nagyon mélyről tör elő.
- Értsd meg, nem emésztheted magad napokig mások miatt! Hagyni kell azokat, akik a karmukat meresztgetik, akik élet-halál harcot akarnak vívni fantomokkal.
- Persze Zé! Tudom, hogy igazad van. De szükségem van egy kis időre.
- Nem szeretem, ha szomorú vagy. Gyere! Mesélek neked valamit!
- Na mesélj! Addig is telik az idő...
- Emlékszel az öregemberre meg a cinkéire?
- Jaj! Ne is mondd! Akinél csipegetett az a pufók kis cinke, aki nem elégedett meg egy etetővel. Telhetetlen volt.
- Igen. Épp erről szeretnék mesélni neked. A pufók csipegetett itt is, ott is. De nem azért, mint hitte az öreg. Nem telhetetlen volt, egyszerűen másfajta ízekre is vágyott. Épp ezért távolabbra is elrepült. Jól érezte magát mindenhol, de nem hagyta el a számára addig kedves etetőhelyet sem. A hónapok elteltével igazi ínyenccé vált. Válogatott mindenhol. Nem érte be azzal, mint az apró cinkék, akik mohón vetették magukat az eleségre, amit az öregember nap, mint nap eléjük rakott. Kibontotta a magokat, de csak azt vette el, ami kedvére való volt. Egy napon a pufók kis barátunk újra ellátogatott az öregemberhez. Ám a kihelyezett eleség íze megváltozott. Nagyon. Teljesen idegen volt számára. Bizalmatlanul nézett körül, végül úgy döntött, elrepül.
- Miért volt más íze a magoknak?
- Méreg keveredett beléjük. Akarva vagy akaratlanul, nem lehet tudni. Nem ölte meg a cinkéket, csak beteggé tette őket. Képtelenek voltak repülni.
- És mi lett a pufókkal?
- Hiába várta vissza az öreg, örökre eltűnt az udvarából. Új tájak felé repdesett, amik hívogatóak voltak számára. Békés, eleségben bőséges helyekre talált, ahonnan nem volt miért visszafordulni.
- Érdekes befejezése a történetnek. Átírtad a mesét. Az öreg másképp fejezte be.
- Ne foglalkozz vele! Az az ő története, másképp látja a világ menetét.
Tudod, te is ilyen kis pufók madárka vagy ám! Csak nem cinke, hanem vörösbegy. Ami sokkal különlegesebb és ritkább. Repülsz ágról-ágra, mert keresed a jót. Az én madaram vagy, csak az enyém! Nem engedem, hogy valaki bántson, hogy gonoszkodjon veled. Ezért is szeretném, ha nem beszélgetnél olyan emberekkel, aki gyűlölködnek, szidnak másokat. Na gyere ide, hadd simogassalak meg!
- Szeretem, ha simogatsz! Szeretem, hogy érzed, milyen vagyok. Szeretlek azért is, hogy hagysz repülni.

Hózik, -zik, -zik

Újra havazik. Esik, csak esik... MOST éjjel szeretnék kinézni az ablakon REGGEL, hogy újra rácsodálkozhassak a hófehér világra.

Amikor a kutya is hózik

Elállt a havazás. Cseppke a bejárati ajtóban nyüszít. Látja, hogy öltözködünk, indulunk kifelé. Megsajnálom, kiengedem. Annyira rohan, hogy alig tudja bevenni a ház sarkánál a kanyart. Az utca végén beleveti magát a hóba, majd a farkát csóválva felbukkan, de csak azért, hogy utána az általa létrehozott hóösvényein futkározzon. Képtelenség kibírni hangos röhögés nélkül. Nem kell aggódnunk, mások is kinn vannak az utcán, pedig már tíz elmúlt. Mindenki havat lapátol.

Légy szíves, törölj!

Kicsit kellemetlen, mikor valaki megkér egy olyan dologra, amit te épp megtenni készültél.

Megérkezett ide is hó

Ha nem is a kedvenc évszakom a tél, már nagyon vártam a havat. Azt az igazit, a nagyot. A mindent pihe-puhán, lágyan betakarót. Hát megérkezett.

A gyűlöletről

Nem feltétlen kell részesévé válnunk egy élethelyzetnek, ami elszomorít. Elég, ha a közelünkben történik. Ha velem fordul elő, képes vagyok órákig gondolkodni, keresem a miértekre a válaszokat. Megelevenednek a múlt emlékei, arcok tűnnek fel, majd vesznek el újra a ködben, hogy eseményeket sodorjanak elém.
Olykor ismert emberek mondásait is szemrevételezem, ők miként gondolkodnak arról, ami foglalkoztat. Egyetlen szóra kerestem most rá: gyűlölet. Vajon mi motivál valakit arra, hogy gyűlöljön? Miért képes a gyűlölet olyan hosszú időn keresztül fogva tartani valakit? Mi a kiút egy ilyen helyzetből?
El-elkalandozva, játszani kezdtem más emberek gondolataival.
A kiinduló pont:
"Az igazi gyűlölet, amelytől liftezik az ember gyomra, nem lehetséges érzelmi kötődés nélkül." (Nicholas Sparks)
Miért történhet mind ez? A visszautasítás miatt, ami által csapdába eshetünk:
"A szeretet és a gyűlölet nem ellentétesek egymással. A szeretet ellentéte a közönyösség. A gyűlölet szeretet, amely akadályokba ütközött, s ezért az ellentétes oldalára fordult." (Alexander Sutherland Neill)
Van, aki tömören fogalmaz:
"A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny." (Elie Wiesel)
Az elutasított személy legtöbb esetben nem képes azonnal feldolgozni a vele történteket, ami bizonyos helyzetekben érthető is:
"A szeretet nagyon könnyen fordul át gyűlöletbe: maga a szenvedély szinte ugyanaz. Könnyebb gyűlölni valakit, akit szeretünk, mint közömbösnek lenni iránta." (Agatha Christie)
Ez pedig, ezért történhet meg:
"A gyűlölet a gyengék haragja." (Alphonse Daudet)
A gyűlölet ugyanúgy, mint a szerelem eltompítja az érzékeinket, csak kicsit másképp:
"A gyűlölet nem­csak vakká és süketté, hanem hihetetlenül ostobává is tesz." (Konrad Lorenz)
Mi lehet konzekvencia? Csupán ennyi:
"A gyűlölet energiája nem vezet sehová, de a megbocsátás energiája, amely a szeretetben testesül meg, jó útra terelheti az életedet." (Paulo Coelho)
Ehhez még annyit hozzátennék: gyűlölködő, sárral dobáló emberek sosem lehetnek győztesek. Hiába is hiszik annak magukat. Győztes egyféleképpen lehetsz, ha megbocsátasz és ez által képessé válsz arra, hogy szeresd a másikat.
Ilyen egyszerű ez.

Padlizsános polpetti

Minek tagadjam? Zét azért is szeretem, mert mindig képes meglepni valami egyszerűen különlegessel. A mai ebéd: padlizsános polpetti.

Tessék csak hagyni!

Nem szoktam máshonnan ollózni történeteket. Viszont ez a kis sztori nem csak jópofa, de elgondolkodtató is:

"Tegnap dolgaimat intéztem a városban, az Oktogonnál felfigyeltem valamire:
Egy idős nénike érkezik a zebrához és készül átkelni a rövid ideig nyitva tartó zöldön. Lassú, mert jobb kezében a botja, bal kezével pedig maga mögött húzza gurulós szatyrát. Benne krumpli, savanyúság, alma, ingyenes újság, szemüveg, orvosi leletek: egyszóval az élete. Lassúságával kockáztatja, hogy elgázolja két sávnyi kocsi, vagy a 4-es, 6-os villamos. Ekkor megjelenik mellette egy fülkarikás, tetovált, orrpiercinges srác. Vörös haj, kakastaréj, kihívó tekintet, láthatóan bármikor kész verekedni.
A néni elképesztő lassúsággal botorkál át az úttesten. A járókelők kikerülik, legfeljebb mandinerből nézik kínlódását. De ekkor a kakastaréjos udvariasan elkéri a kézikocsit, egyik kezével húzni kezdi, amíg másik karját kapaszkodóul kínálja fel. Az egész utca őket nézi. Még épp időben átérnek. A néni hálálkodik a punknak, a punk pedig e szavakkal hárítja nevetve:
- Semmiség, tessék csak hagyni a gecibe!
A néni meglepődik, majd ő is nevet. És látom, ahogy a két generáció mosolyog egymásra."
(B. Z.)

Bizonytalan

Néha úgy elbizonytalanodom.

Van úgy, hogy egy-egy dallam egyik pillanatról a másikra belopja magát a szívembe. Így vagyok a Nouvelle Vague Dance With Me számával is. Legszívesebben felugranék, Zébe karolva körbetáncolnám a nappalit és utána behúznám magammal a hálószobába. Mert nem csak kedves és bájos, de őrülten érzéki is ez a bossa-nova hangzásvilágát idéző muzsika.

Újabb formula

Bizalommal voltam a márka iránt, így gondolkodás nélkül nyúltam az eddig bevált hajfestékemért az üzletben. Új formula minden szinten, a habosított állagnak köszönhetően könnyebb felvitel. Ennek köszönhetően:
- nem csak a hajam, de az arcom, a nyakam, a karom, a lábam, de még Zé is hajfestékes lett,
- a fürdőben akár horrorfilmet is rendezhettünk volna, mivel fürdőkád szélén és a csempén is mindenhol sötét cseppek indultak útjukra, vérvörörs csíkot hagyva maguk után annak köszönhetően, hogy a festék olyan masszívan tapadt a hajamhoz, hogy alig tudtam lemosni róla,
- a hajam "illata" érett, forrásnak induló must szagára emlékeztet,
- utolsóként említem, talán elsőként kellett volna: a trópusi vörös szín a kezelési útmutatón ajánlott ötvenperces felviteli idő letelte után szinte fekete, semmiképpen sem vörös.
Most valóban ennyire bénák vagyunk Zével vagy a termékben van a hiba? Esetleg is-is?

Éji fények

fagyos éjjelek
jegébe zárt rügyeket
ölel át a fény

Ha egyetlen hibádat

Ha egyetlen hibádat felismered, többet ér, mint ezernyi hibáját felismerni másnak. Ahelyett, hogy rosszat mondanál az emberekről, ütköznél velük és nyugtalanságot keltenél az életükben, szemléld őket teljes valóságukban. Gondolj inkább a jó tulajdonságaikra. Ha mégis örömödet lelnéd valaki becsmérlésében, azonnal képzeld azt, hogy rohadt gyümölcsbe haraptál. Így elég gyorsan leszokhatsz a sértő viselkedésről.

(Tendzin Gjaco)

Adóhivatal

Nem állíthatom, hogy cseppet sem lettem ideges, mikor elolvastam az adott szerv által kiállított levelet, miszerint többszázezer forintos illetékbefizetési kötelezettségem van azon ingatlanrész tulajdonjoga után, ami még a nevemre sem került. Irigylem az optimizmusukat, hogy ők már előre látják, amiben én még csak bizakodom. Arról nem is beszélve, most majd többezer forintot kell kifizetnem azért, hogy meggyőzzem őket a tévedésükről.

Nem is tudom

Írtam. Közben lefagyott a számítógép. Kicsit bosszús vagyok. De csak percekig fortyog bennem a düh. Talán majd egyszer újra leírom...
Hallgatom, ahogy Zé köhög, miközben már nyúlok a fájdalomcsillapítóért, mert újra érzem a bölcsességfogamból sugárzó fájdalmat. Szép esténk lesz. Nem is értem, honnan törnek rám mindenféle pajzán gondolatok? Zé állítólag holnap megy orvoshoz. Nekem fogászatra kéne. Nyáron tömték a fogam, eddig bírta. Eszembe jut az ex, mikor azt mondta, könnyű nekem, mert itthon ültem a gyerekekkel évekig, miközben ő vért izzadva dolgozott. Hát így ne kelljen sokáig ülnöd... Hogy utána éveken át azon dolgozz, hogy kapard össze magad, mert a gyerekek kiszívtak belőled mindent. Testileg-lelkileg. Több évbe telt, mire feltudtam mutatni egy normális vérképet. Rettegtem, hogy negyvenévesen majd kipakolnak. Szerencsére nem az orvosnak lett igaza. Hónapokon át sírni tudtam volna, mikor belenéztem a tükörbe, olyan torznak éreztem magam, csúnyának. Képtelen voltam elhinni, hogy van olyan férfi, akinek a szemében szép lehetek. Évek teltek el, mire azt mertem mondani valakinek: kapcsold fel a villanyt... Nem tudtam mire vélni, mikor egy másik átölelt a zuhany alatt és azt mondta: minek rejted el magad, hisz így természetesen is szép vagy. Nem tudom, miért. Tényleg nem. Még akkor is kisminkelem magam, ha vásárolni megyek. Szabadidőruhában elugrani kenyérért? Ugyan! Felejtsd el! Mert a molett nőknek ezerszer jobban kell adni magukra, hogy elfogadják őket. Vagy mégsem? Eszembe jutott a pasi az önkormányzaton, milyen készségesen intézett mindent, de mikor szólt hozzám, sosem a szemembe nézett. Lejjebb. Meg az a másik, aki röviden és tömören csak annyit mondott: kellesz nekem, cseppet sem érdekel, hogy ilyen vagy! Lassan tanultam meg elfogadni a testem, ami már teljesen más volt, mint rég. Talán nem kellett volna ennyi férfit közel engedni magamhoz, de hazudnék, ha azt állítanám, nem segítettek... Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd jön Zé. Betoppan az életembe anélkül, hogy kérném erre. Különben is megígértem KZ-nek, hogy férjhez megyek hozzá, ha az év végéig nem talál rám senki. Azért az jó volt, mikor páran felhívtak, s mikor elmeséltem Zét, mind csalódva nyomta ki a telefont. Igenis jól esett a lelkemnek.
Szóval most itt van Zé, aki fogja a kezem, aki majd elrugdos a fogorvoshoz, mert tudja, mennyire félek. Annyi mindent elvisel tőlem. Miattam. Értem. S még szépnek is tart. Sokszor kezébe fogja a kezem és végig csókolja. Ha kijövök a fogorvostól, nem fogja. Hazasiet és ágyba dug, hogy ápolhasson. Már régebben észrevettem, élvezi, ha gondoskodhat rólam. Szeretem őt. Mindenért.
Mi van velem? Csak a fogam miatt szerettem volna sajnáltatni magam egy kicsit. Írni pár sort. Közben már hallom, hogy Zé engedi a vizet. Mennem kell.

Dühös

Magamból kikelve üvöltöttem Petrussal, mikor megláttam, hogy már megint kiírta az FB üzenőfalára, hogy kapcsolatban van. Mert szerinte tizenhárom évesen az már csak természetes, hogy kéthetente mással jár, s mit képzelek én, mikor azt állítom, hogy hetente; valamint arról is fel lettem világosítva, hogy egy lány akár naponta is beleszerethet más-más fiúba. Ezek után részemről pedig azt tartottam természetesnek, hogy eltiltottam a számítógéptől és a mobiltelefonját is elvettem, most aztán oldja meg a zűrzavaros magánügyeit ezek nélkül, ha már ennyire okos, az élettapasztalatáról nem is beszélve.

Aki töményen szereti

Máktortát sütöttem liszt nélkül. A recept régi és már anno sikert aratott. Ami külön öröm, Zének is ízlik. Persze mert volna mást mondani!

Osztálykirándulás

A tizenegyedik osztályt taposó nagyfiam tanárának egy szösszenete a mai szülői értekezleten:
- Több szülő jelezte, hogy nem tudják állni az osztálykirándulás költségeit, így arra gondoltam, pattanjunk fel mindennyian egy-egy kerékpárra és bicajozzunk ki az egyik közeli faluba, aztán ott eljátszunk, beszélgetünk, szórakoznak a fiatalalok. De mikor megemlítettem az osztálynak az ötletet, mindegyik csak húzta a szája szélét, hogy ő aztán nem ül fel a biciklire. Ahogy így elnézem őket, szerintem az lesz a legjobb, ha egy napra beülünk a facebook elé, megosztunk szép képeket Magyarország tájairól, aztán majd lájkoljuk, amelyik tetszik.

A hűtlenségről

Tegnap este Müller Péter pár soros mondanivalója döbbentett rá, mennyire másképp éljük meg Zével az életet, mennyire másképp gondolkodunk kapcsolatokról, házastársi hűségről, mint annyian körülöttünk. Persze mondhatjuk azt, Zével egyedi a helyzetünk azokhoz képest, akik hosszú-hosszú évek házasok. Mindketten éltünk házasságban, voltak kapcsolataink a házasságunk előtt és után is. Voltunk megcsalva és mi is csaltunk meg másokat. Talán épp ezért el bennünk a vágy, hogy a szeretet, a bizalom, a biztonság, a tisztelet mellett a szerelmünket tisztán tudjuk megőrizni.
Müller azt írja:

"Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet."

Nem gondolnám, hogy egy házasságtörés következményeként csak a női önérzet sérül. Ennél sokkal többről van szó. Az egész női mibenlétünk, az eddig kiteljesedett női mivoltunk az, amit porrá zúz a másik. Talán nem én vagyok az egyetlen nő, aki egy ilyen helyzet után megannyi kérdéssel gyilkolta a lelkét. Miért tette? Mit csináltam rosszul? Miért nem vettem észre, hogy kevés vagyok? Mi az, amire vágyott mellettem, s én nem tudtam megadni? Miért akartam azt hinni, hogy velem nem teszi meg azt, amit másokkal?
Nem csak megalázottnak, elveszettnek érzed magad, hanem mocskosnak is. Mert a másik nem csak elárulta a szövetségeteket, de be is piszkította azzal, amit tett. S akkor ezt elintézzük azzal, hogy sérül a női önérzet?
A szeretet egy addig jól működő kapcsolatban erősebb mindennél. Felülemelkedhetünk a fájdalmainkon, képesek lehetünk a megbocsátásra. Mint ember. Mint nő. De maga a kapcsolat már sosem lehet olyan, mint annak előtte. Már nem tudsz az lenni, akivé váltál önmagad és a másik által, nem tudtok már azzá lenni, akivé formáltátok egymást. Már képtelen leszel a kiteljesedésre a másik mellett, mert az életetekbe akarva-akaratlan befészkelte magát a bizalmatlanság. Persze megértem, ha valaki sok évnyi házasság után azt mondja, megbékél a helyzettel... Talán azért teszi, mert reménykedik, hogy a sebek idővel begyógyulnak, talán csak azért, mert nem akar egyedül maradni. De ez iszonyatos harc és megalkuvás az ember életében, amit nem gondolnám, hogy első helyen a szeretet motivál. Utóbbi esetben inkább a félelem. Annak pedig nincs köze a szeretethez.
Talán nem véletlen az sem, hogy a Biblia egyedül a házasságtörésnél engedi meg az elválást. Sokszor beszélünk a házasság szentségéről. De hová tűnik ez, amikor kettő mellett helyet kap egy harmadik, akár negyedik?
Tehát mit tudok tenni az első haragomon túl? Elbocsátom szeretettel a másikat. Az elbocsátás nem feltétlen jelenti azt: már nem szeretlek. Ha bűnt követsz el, s Isten látszólag hátat fordít neked, nem azért teszi, mert már nem szeret. Sőt.
Úgy gondolom, ha fentről rendelték mellém a másikat, akkor újra találkozunk. Valamikor később. Más-más emberként. Nem folytatunk egy kapcsolatot, hanem egy újat kezdünk. Ha nem ő a nekem rendelt, akkor tudatosan vagy tudattalanul kinyitottam egy ajtót, hogy talán beléphessen rajta az igazi.

Internet

Szélesszájú internet. (by Máté)

Mozdulatlan csendben

Olykor legszívesebben eltűnnék Zé karjaiban. Mozdulatlan csendben feküdnék. Hogy ne kelljen tudnom semmiről, hogy ne fájjon, ne emésszen semmi, csak annyit érezzek, soha el nem múló biztonságban vesz körül.

Sándor

Gyakorlatilag két olyan betegséggel küzd, ami az orvostudomány mai álláspontja szerint nem gyógyítható. Próbáltam segíteni. Öröm volt hallani a hangjában, mennyire lelkes. Most mégis azt látom, hogy fut, rohan, de nem az életérét, hanem a helyzete miatt, amik ellehetetlenítik az életét. Mert megváltoztak a jogszabályok, mert más törvények léptek életbe. Ő pedig felére összezsugorodva próbál mosolyt erőltetni az arcára, miközben retteg a jövőtől. Féltem őt, nehogy egyszerre zúduljon rá az, amire se nem merünk, se nem akarunk gondolni. Az embert mindig az élteti, hogy jobbra fordulnak a dolgok, s nem rosszabbra. De az ily módon való gondolkodás sokszor meg is téveszt.

Távirányító

Amellett, hogy jókat vigyorgok rajta, egyet kell értsek a Mark Gungor előadásában elhangzottakkal. Valaki pedig azt is elmagyarázhatná, vajon egyes férfiak életében a tévé távirányítója ezért tölt be ugyanolyan fontos szerepet, mint a farkuk nemi szervük?

Reggel

éjjeli eső
lehelete kúszik fel
a nap sugarán

A kérdés

Az utóbbi napokban szinte duplájára nőtt az alvásigényem. Most azon agyalok, vajon a holnapi napot vitaminok, avagy egy terhességi teszt megvásárlásával kezdjem?

Félévi felvételivel

Két napig izgultunk Kamcsi miatt, aki nem csak központi felvételit írt a város legnívósabb gimnáziumában szombaton, de előtte való nap már felvételizett. Az Arany János Tehetséggondozó Programba való bekerülés a cél.
- Ha ő nem kerülne be, akkor ki az, aki igen? - mondta az osztályfőnöke, miután megkaptuk a kitűnő félévi bizonyítványt, miszerint hat tárgyból dicsérettel végzett. Mit is mondhatna ilyenkor a büszke, gyermekét szerető szülő? Nekem egy mosolynál és a szemem sarkából tovagördülő könnycseppeknél többre hirtelenjében nem futja. Idő kell, míg a szavakban ki tudom fejezni, amit ilyenkor érzek.

Mielőtt bárkiben felmerül a kérdés, mindegyik gyerekemre büszke vagyok, okosak és jól tanulnak. Bár ha nem így lenne, akkor is az lennék. Hisz mindegyik egy csoda, ha olykor ezt nem is érezzük a mindennapokban.

A tegnapi narancsról

Mikor hallok, olvasok a budapesti demonstrációkról, mostanában egyetlen egy mondat jut eszembe:
- Ott szerettem volna lenni!
Ennek pedig semmi más oka nincs, csakis így juthatok tényszerű információkhoz a mai Magyarország vidéken élő polgáraként. Bár még ez sem biztos.

Éjjel

az éj körbefon
mély kékje dalol nekem
szívemig hatol

Pont

Nyugi van, a dolgok jóra fordulnak. Pont.

Mert a bank

Iszonyatosan kiborultam a banki ügyintézőnk inkorrekt viselkedésén. Bár ebből is az derül ki, én vagyok naiv picsa, mert jobb lenne, ha megérzéseimre hallgatnék olykor, s nem másokra.
Január elején minden biztosnak tűnt a svájci frank alapú devizahitelünk ügyében. A kérdésre, mennyi lesz a januári törlesztő részletünk, az ügyintéző nyomatákosan közölte velünk, ne fizessünk be semmit, mert minden ami hátralék, tőkésítve lesz az otthon védelmi program miatt. Ma kellett volna aláírnunk a szerződéseket, de e helyett csak egy rövidke telefont kaptunk a tegnapi nap folyamán, miszerint azonnal fizessünk be egy tetemes összeget, különben ugrik minden és továbbítják a papírjainkat a budapesti központba. Hirtelen szólni sem tudtam. Ma már Budapestről jött a telefon, ha péntekig nem fizetem be az összeget, nemhogy az otthon védelmi programban való részvételünk, de a hitel is ugrik.
Mind ez azért, mert egy ember nem valós információkat osztott meg velünk. Persze őt ma már se telefonon, se személyesen nem érjük el. Bár mit is várhattunk, mikor már tegnap közölte, hogy innentől kezdve nem rá tartozik a dolog. Akár ezt is mondhatta volna:
- Lavabo inter innocentes manus meas...
Hogy te esetleg elveszíthetsz mindent, az már más lapra tartozik.

Csak bogyók mindenütt

Memoár - Viking

Épp azon gondolkodtam, milyen szerencsések vagyunk az új szomszédainkat illetően, mikor eszembe jutott a régi tulaj: Ancsa néni. Mielőtt elköltözött, sokáig vacillált, mi legyen a kiöregedett újfundlandijukkal. Egy ideig mi is beszéltünk arról, hogy örökbe fogadjuk, hisz nagyon a szívünkhőz nőtt, de nem mertük bevállani, hisz senkit nem ismert el gazdájának a szomszéd bácsi elhunyta óta. Azóta nem csak Ancsa néninek, olykor nekünk is meggyűlt a bajunk Vikinggel. Ahogy egy idő után a szomszéd nénivel is, aki egyre idegesebb lett a ház eladása, a költözködés miatt. Viking ha tehette, képes volt a drótkerítésen is átrágni magát hozzánk. Bármennyire szeretett minket és mi őt, Zé is csak az utcafront konyhaablakán kiugorva mert szólni a szomszédnak, tessékelje haza a kutyáját, mert nem merünk még kilépni sem az udvarra. Kiszámíthatatlan volt ilyenkor. Pedig sokszor a kerítésen átnyúlva simogattuk, etettük. Mindig oda feküdt a tövébe, ha kinn voltunk az udvaron. Míg a szomszéd néni láncra nem kötötte a kutyánk miatt. Miattunk.
Próbáltunk neki az utolsó pillanatig valami békés helyet keresni, ahol meghúzhatná magát az utolsó éveiben, mikor egy reggel platós kocsi állt meg a szomszédék előtt. Épp indulni készültünk a városba, már a ház előtt ültünk az autóban.
- Zé, miért jön ez ide? Már mindent elvittek innen.
- Biztos szállítanak még valamit. Ketten vannak.
- Hát nem tudom. Látod az arcukat? Olyan furcsák... Ahogy mogorván, szürke arccal néznek maguk elé.
- Még reggel van szívem!
- Ezek nem fuvarosok! Kesztyűt húztak Zé! Látod? Szerintem Vikingért jöttek.
- Dehogy... Túlreagálod szívem. Csak állatorvos altathatná el.
- Nekem nem tetszik ez! Nagyon nem...
Az autó betolatott az udvarra. Talán két perc telt el, s már indultak is. Az autó platóján egy felállított zöld kuka virított. A fedele nem volt teljesen lecsukva, mintha telitömték volna valamivel. Egy fekete tappancsot láttunk... semmi többet, csak ennyit. Az autó kifordult az útra, s már ott sem volt.

Kukker

Kisfiam is kukkeres lett. Neki a szemüveg megszokásához, nekünk ahhoz kell idő, hogy megszokjuk így őt. Olyan kis okostojás feje lett szemüveggel. Édespofa.

Valahol találtam:
"- Nem zavar, hogy szemüveget kell majd hordanod? - kérdezte egy kisfiútól a barátja. A kisfiú ugyanis szemüveg viselésére kényszerült.
- Nem, ha olyan szemüvegem lesz, mint amilyen a nagyinak van - válaszolt.
- Anyukám ugyanis azt mondta, hogy ő mindig meglátja azt, ha valaki fáradt, ha el van csüggedve vagy ha szomorú. Megérti, ha szükséged van valamire és nyomban észreveszi, ha valami nyomaszt, vagy ha valamiről beszélni szeretnél. De a legjobb az egészben, hogy mindenkiben meglát valami jót! Egy nap megkérdeztem a nagyit - folytatta a kisfiú - honnan képes mindezt meglátni. Azt felelte, hogy mindez akkor kezdődött nála, amikor megöregedett. De én biztos vagyok benne, hogy a szemüveg az oka."