"A reneszánszból itt ragadt figura"

Felvettem a telefont, de alig tudtam figyelni a szavakra, mert a mélyből akaratlan törtek elő az emlékek, a könnycseppek ott ültek a szemem sarkában, de nem tudtam sírni, nem akartam sírni, mert volt valaki a vonal túlsó végén, aki segítséget várt, s Zé sem értett volna meg és a gyerekek sem. Én pedig nem szerettem volna magyarázkodni.
Egy időben mindig felénk vezetett az útja, megállt a kapuban kopottas, szedett-vedett ruhájában, rám mosolygott, s csak annyit kérdezett:
- Na ugye, tudod miért jöttem?
- Persze Gyuri, gyere nyugodtan!
Leült a gépem elé, intézte a leveleit, olvasgatott, keresgélt, majd megmutatta a festményeit, elmesélte újra és újra a Szahara-expedíción szerzett élményeit, s mindig emlegettük a meséit is, amiket a gyermekeim már óvodás koruk óta ismertek. Csak hallgattam a szinte hihetetlen történeteit, keserédes meséit a múltról. Volt valami különleges benne, amiért nagyon kedveltem őt. Nem tudnám leírni, mi volt az, talán nincsenek is rá szavak. Az egész lényét átjárta, már a kapuban felejtett cinkosan szelíd mosolyában ott bújkált a jöttekor. Ami miatt nehéz volt útjára engednem a dolga végeztével. Olykor ott álltam a házunk előtt, s csak néztem egyre távolodó, kedvesen esetlen járását, míg ő maga el nem tűnt a fák alatt. Ő így ír magáról:
"A reneszánszból itt ragadt figura, tollal, ecsettel, jobb híján számítógéppel - író, újságíró, talán festő is, kultúraszervező, szellemi ezermester. Ennyi. Festek, mert kell az nekem a teljes élethez. Meg mert tanultam ezt-azt, és nem szeretném, ha nem adhatnám tovább. Volt néhány kiállításom, lesz is. Megjelent néhány könyvem, remélhetőleg még néhány megjelenik. Élek, ahogy tudok, vagyok, aki vagyok."
Most értesültem róla, hogy Földvári Gyuri pár napja elhunyt, már nem itt írja a meséit. Most többen hangoztatják, hogy a barátjuk volt, de én nem merem ezt leírni. Kedveltük egymást, olykor egymás mellé sodort minket az élet, hogy életünk pillanatnyi titkait egymás fülébe súgjuk, hogy aztán azok tova suhanjanak a könnyed nyári széllel...

Pánikroham?

Nem tudom, mi történt velem. Már akkor borzasztóan rossz érzés kerített hatalmába, mikor megláttam azt az embertömeget a papír és írószer üzletben. De muszáj volt bemennem megvásárolni a hiányzó holmikat a suliba! Épp a grafit ceruzák közt válogattam, mikor éreztem, ahogy szinte egyik pillanatról a másikra kiver a veríték. Beszélni sem volt kedvem. A kígyózó sorban állva már szinte minden erőm elhagyott, mikor Kamilla lányom szinte megrökönyödve nézett rám:
- Anya, te nagyon rosszul nézel ki!
Akkor már hányingerrel is küszködtem. Végül Zé parancsolt ki az üzletből, én pedig nem nézve senkire, siettem a kijárat felé. Szinte megváltás volt a friss levegő. A soron következő bevásárló központból ugyanígy menekültem.
Pánikroham? Még sosem éreztem ilyesmit.

Fogyok a disznókkal

Sejtettem valahol, mégis megkönnyebbültem, mikor az orvos mosolygós hangon közölte, semmi komoly bajom sincs. Így most adtam magamnak három hónapot, aztán újra kérek egy laborvizsgálatot, ha szükséges. Gyógyszerre nincs szükségem, csak diétára, s kicsit egészségesebb életmódra.
Megrendeltem a kókuszzsírt is, amit ajánlottak. Az íze teljesen semleges, főzni is kitűnően lehet vele. Arról már régebben olvastam, hogy nagyon egészséges, használata olyan zsírsavakat juttat a szervezetbe, amilyen az anyatejben található (laurinsav), ami pedig jótékony hatással van az immunrendszerre. Arra az érdekességre viszont csak a napokban bukkantam rá, hogy jótékony hatásának felfedezése a negyvenes évek Amerikájához fűződik, amikor is olcsó kókuszzsírral akarták felhízlalni a sertéseket. A disznók viszont a remélt hízás helyett hirtelen fogyásnak indultak, aminek oka épp az említett kókuszzsír volt.

Anya kezdődik...

A legnagyobb lányom zokogva hívott fel délután, haza akar jönni. Elege van az egyetemből, a barátjából, azt mondja, ő inkább elmegy Afrikába önkéntesnek. Remélem, nem gondolja komolyan, hisz négy, kilences átlaggal zárta az évet. Az egyetem elvégzése után is el lehet menni Afrikába...
Az eggyel kisebbik a tegnap estét zokogta végig, mert bár felvették a pécsi egyetemre (igaz, nem az elsőnek megjelölt szakra), az egyik legrosszabb kollégiumban kapott helyet, ahová nem szeretne menni. Vigasz, ha már elindul az év, kérheti az áthelyezést máshová.
A nagyfiam ugyan kitűnő előrehozott érettségit tett angol nyelvből, de már jelezte, ha a nyelvizsgájához nem is, de matematikából külön tanárra lesz szüksége a jövőre esedékes felvételije miatt. Esténként pontokat és krediteket számol, s hozzám rohan, ha nem ért valamit. Én az egészet nem értem...
A negyedik a gimnáziumot kezdi, kollégiumba költözik, ráadásul csak ide a város túlsó végére, de hát ez is az AJTP része.
A két kicsi egyezkedik, mikor hogy járnak majd suliba, hisz ők még egyfelé mennek, de már nem sokáig. A legkisebb lányom nyolcadikos, a legkisebb is ötödikbe lép.
Még mindig úgy írom és fogom is: kicsik, pedig már minden gyermekem nagy, nagyobbacska, semmiképpen sem kicsi. Nem gondoltam én ezt annak idején végig, nem... Pedig komolyan annyira büszke vagyok rájuk. Csak néha úgy érzem, nincs elég erőm és türelmem, s ilyenkor mindig arra gondolok, legalább időm legyen...

Drágám

- Zé, nem akarsz szeretkezni?
- Most képtelen vagyok erre szívem!
- Akkor csináljunk valami mást!
- Na jó, figyelj csak! Felolvasok neked...

Csak egy kósza gondolat

Naiv voltam, mert gondolni mertem... Hogy hamar túl teszem-e magam a történteken, illetve meg nem történteken, még nem tudom.

Mert kreatív család vagyunk

Zé vissza se nézve ment ki a partra, a legkisebb is olyan furcsán nézett rám: 

- Anyuka, te hány éves is vagy? 

Hát törődjek én velük? Miért nem építhetek várat, ha már ennyire sekély a víz? Nem keltem fel, csak azért is csorgattam, építettem, ha egy-egy hullám el is mosta az elején a váram alapját. Aztán már a Fixi is segített, majd Zé is csatlakozott, mert a kíváncsisága erősebb volt, minthogy leheveredjen a fűbe az ásítozó, lustálkodó napozók közé. Erősítettük, magasítottuk, várfal készült a víz ellen, tornyokat építettünk az őröknek, vízi növényekkel feldíszített teraszt alakítottunk ki a szerelmeseknek. Aztán Zé és a legkisebb hullámokat "korbácsoltak". Szép lassan hullott alá az iszapfal, majd simult el a víz szintje felett szinte észrevétlen. Mi pedig halkan kántáltuk: 

- Vár állott, most kőhalom, kedv s öröm röpkedtek... 

Mert nem csak kreatívak vagyunk.

Újra Balaton

Csak ott álltam a fonyódi parton és nem akartam hinni a szememnek. Idén már második alkalommal. Nyár elején a part menti sziklák közül tűnt el a víz, most meg...
Mert én szeretek a víz mellett feküdni és becsukott szemmel hallgatni, ahogy a hullámok nekicsapódnak a köveknek. Elrévedni a messzi távolba, vagy a part mellett úszkáló kishalakat figyelni, ahogy be-betévednek a kövek közé, hogy aztán villámgyorsan elillanjanak onnan. Most meg csak ott ültem a parton és bámultam, ahogy Zé és a legkisebb rúgdossák a bokáig sem érő vizet. Jókat mosolyogtam egy idős házaspáron, akik rózsaszín napernyőt vonszoltak maguk után, majd alkalmas helyet találva annak, apus leszúrta azt az iszapba, hogy mamus annak árnyékában pihenhessen. Mamus körbenézett, majd megnyugodva, hogy senki nem nézi őket (mert egy rózsaszín napernyő nyilván senkinek nem szúr szemet), rávetette magát egy gumimatracra, miközben apus kényelmesen elhelyezkedett az ernyő alatt. De hol a matrac úszott arrébb, hol a napernyőt kapta fel a szél. Apus győzött rohangálni a vízbe asszonyért, ernyőért, majd kifáradva nyúlt el a langymeleg víz iszapjában. Közben Zé és Fixi teljesen eltűntek a szemem elől, sőt Kamilla lányom és a barátnője is. Én pedig még mindig ott ültem a parton és néztem az ég kékje alatt repkedő sirályokat, a part mentén úszkáló hattyú családot, na meg az iszapban csúszkáló fürdőzőket (délután láttam egy kagylót, ugyanazon mozgással haladt a sekély vízben, mint ők), s azon gondolkodtam, hogy lám, szép lassan fogyatkozunk, már csak három gyerek jött velünk, azok közül is egy - nem a miénk... Aztán előkerült Zé és a legkisebb, unszolásukra velük tartottam a langymeleg vízbe, hogy aztán krokodilként hasítsam a vizet, majd lamantinként haladjak a part felé. Nesze neked balatoni romantika!

Keresgélünk, nézelődünk

Hónapok óta tervezzük, hogy magunk mögött hagyjuk a várost, ahol élünk. Nincsenek munkahelyek, nem történik semmi. Van ugyan egy réteg, aki biztonságban érzi magát, a többiek szép lassan válnak mosolytalan zombivá vagy menekülni próbálnak, mint mi is. Tősgyökeres, röghöz kötött emberek húznak sarut a lábukra, hogy tovább álljanak innen. Zé vidéki falvak ingatlanjai között böngészett eddig, főleg Budapest környékén és az Alföldön, pár napja csak a fővárosiakat nézi. Mert szeretnénk mi kertészkedni, állatokat tartani, de számunkra most a munkahely megteremtése mindennél fontosabb. Szép lassan magasodnak az adóssághegyeink, lépnünk kell, mielőtt mindent elveszítünk. Már Kőbánya, Újpalota és Békásmegyer apró paneljeivel is szemezgetünk, áthidaló megoldásnak bármi megteszi. Hozzám legközelebb azonban mégis azok a régi, többé-kevésbé lepukkant udvari lakások állnak, amik elindítják a az alkotó fantáziát, amiket kedvedre alakíthatsz nem csak belül, de kívül is.

Inkább hallgatok

Cefetül éreztem szinte egész nap magam. Még Zének sem beszélek arról, hogy olykor az egész világ kifordulni látszik a helyéből, amikor felállok valahonnan. Így is hálás vagyok a türelméért. A gyerekek előtt még inkább hallgatok, inkább higgyék azt, hogy kicsit elhagyom magam.
Komolyan várom a holnapi laborvizsgálatokat, így pár nap múlva már sokkal okosabbak leszünk. Mindenesetre holnap megrohamozom a bioboltot pár szükséges alapanyag miatt, amire szükségem van. Most szinte magam előtt látom jó anyám rosszalló tekintetét, hogy ezért nincs pénzünk. Majd egyszer talán megérti, hogy van, amit nem mérnek ingyen... S hogy nem betegen, kínlódva szeretnék ennyi idősen létezni. Nem is értem, miért épp ő jutott most eszembe. Talán mert mindent elintéz azzal:
- Fogyjál le...
Miközben a dolgok hátterében teljesen másról van szó. Amiről rajtam kívül csak egy-két ember tud.

Harlekinkatica

Amikor fotóztam a parkban a rózsákat, észre sem vettem a szirmok mögé épp elrejtőzni készülő lárvaszerű állatkát. Azóta akárhányszor ránéztem a fotóra, mindig megakadt a szemem az apró, színes tüskéken. Zé szerint már a meggyfákról is ilyenek potyogtak nyár elején, sőt az udvaron száradó ruhára sincsenek tekintettel. Én észre sem vettem őket...
Kíváncsiságom most sem hagyott nyugodni. Azóta már tudom, egy harlekinkatica (Harmonia axyridis) lárvája varázsolt el ennyire.

Felhők közt szivárvány

A júniusban, eső után készült szivárványos fotókat nézegetve jutott eszembe, pedig csak pár napja történt.
Zével kinn üldögéltünk a kerti padon. Az égen lassan vánszorogtak gomolyfelhők, a nap sugaraitól forrón izzott a levegő. Zé vette észre először a szivárványt két felhőgomolyag között megbújva. Szinte hihetetlennek tűnt látványa a napfényes égbolton. Talán a felhők felett lehetett valami számunkra láthatatlan, ami előidézte? De a felhők arrébb vonultak, a szivárvány pedig, bár az eddiginél is halványabban ott tündökölt, majd egy szemvillanásnyi idő alatt beleolvadt az ég kékjébe.
Ilyesmire mondja azt az ember:
- Ilyen talán csak egyszer történik...

Nézzetek már bele

Vannak nők, akiket nem értek. Miközben egyre inkább vágynak az érintésre, simogatásra, kényeztetésre, arról panaszkodnak, mennyire érzéketlenek és megbízhatatlanok a férfiak pasik. Sajnálom őket, mert látom, legtöbbször ők is hibásak.
- Jó napot kívánok! - mondja a férfi pasi.
- Dughatunk... - felelhetné akár ezt is a nő.
A legtöbb férfi pasi számára már az első gesztusból lejön, hogy kihasználhatja-e a másikat. Mondhat az bármit, nézhet bárhogyan. Az első randi arról szól, hogy valahol megisznak egy üveg üdítőt, beülnek az autóba, megállnak egy félreeső helyen (persze csak véletlenül keverednek oda), aztán a férfi pasi számára legrosszabb esetben a nő "kezébe veszi a dolgokat". Ha a hölgynek szerencséje van, akkor a hímnemű még haza is fuvarozza. Szegénykém pedig a történtek után hetekig várja a telefonhívást, hátha lesz második randi, amikor neki is jut a jóból.
Sajnálom az ilyen nőket, mert úgy gondolom, alapvetően az önértékelésükkel, önbecsülésükkel van probléma. S minél többet alázza meg őket a másik nem, ők egyre "odaadóbbak" lesznek.
Jó esetben egy idő után felébrednek és megpróbálják összedni magukat. Reálisabb képet festenek magukról, a másik nemről. Talán még társra is lelhetnek. Rosszabb esetben folytatódik a játék, miközben ők egyre megalázottabbá válnak, mert már egy jó szó is elég lesz ahhoz, hogy bármit megtegyenek a másiknak.
S most kiáltanám:
- Csajok, értékesebbek vagytok ti ennél! Nézzetek már bele abba a tükörbe!
Hisz amit engedtek, annyi fog veletek megtörténni.

Te figyelj már!

Évek óta panaszkodnak a gyermekeim, hogy nem beszélgetek velük eleget. Mert más anyuka leül a gyereke mellé és végighallgatja azt, amikor annak igénye van rá. Nekem bezzeg, háromszor is elmondanak valamit, még sem emlékszem semmire.
Évekig gyötört a lelkiismeret-furdalás, miért nem tudok én olyan lenni, mint a jó anyukák. Minap Zé nyitotta fel a szemem, mikor rászólt az egyik, éppen panaszkodó gyerekemre:
- Te figyelj már! Nem tűnt fel, hogy anyádnak nem egy, hanem hat gyereket kell évek óta végighallgatnia? Ha nem vagytok itthon, akkor is hívogatjátok, mert valamelyikőtök mondani akar épp valamit...
S tényleg! Szóval ezért érzem úgy, hogy időnként úgy zúg a fejem, mintha széles, hömpölygő folyó moraját hallgatnám még órákon keresztül, ami nem akar elcsendesedni. Eddig sosem gondolkodtam ezen. Hogy nekem nem egyet és kettőt...

Nyáron készült fotók - Napraforgók

Danke s(ch)ün

Mondogattam régebben Cavebear barátomnak és a Mátrában élő régi, kedves ismerősömnek is, hogy küldjenek már nekem egy sünt, de mindegyik csak azt hajtogatta, menjek el érte, ha kell nekem olyan. Így aztán be kellett érjem egy Cavebear által kapott plüss sünnel, míg Milla leányom el nem orozta tőlem. Én pedig tovább sóvárogtam egy ilyen kis állat után, hisz két éve is csak pár percre láthattam egyet, amint fényes nappal rendezgette apró lábait, hogy mielőbb elrejtőzzön a bokrok árnyas rejtekében.
Egyik este Zé kiáltott a bejárati ajtóból, hogy szedjem a lábam, ha érdekeset szeretnék látni. És igennnn, ott volt! A SÜN! A sün, aki falja a tojást, a csirkehúst, a számára fogott szöcskéket, éjjeli lepkéket és a számára gyorsan összeeszkábált, csinos kis házikóban alszik. Apró kölyök. Akit azt hiszem, még sem szeretnénk megtartani. Mert ugyan bájosan kedves, szeretnivaló állatka, de szabadságra vágyik. Indulna, menne valamerre, mi pedig nem engedjük... Féltem őt, mert még olyan kicsi. Holnap mégis útjára kell bocsájtanunk valahol a közeli erdőben. A természet rendje ez, csak néha olyan nehéz tudomásul venni...

Amiért eltűntem

Nem véletlen írta még nyár elején drága barátnőm:
"Itt FÜLELEK..."
Mert az egész azzal a fránya fülfájással kezdődött. Gyermekkorom óta a fülem az, ami jelzi már azt is, ha a kelleténél hidegebb vizet iszok. Pár nap alatt magától gyógyul mindig, nem igényel különösebb kezelést. Hát most nem... Szinte lelki beteg voltam a hetekig tartó süketségtől, a baloldali hallójáratom résnyire volt szűkülve. Közben többször panaszkodtam Zének, hogy olyan furcsán fáradtnak és kimerültnek érzem magam, s egy ideje feltűnt, hogy képtelen vagyok hosszabb ideig koncentrálni dolgokra. A többi aprónak tűnő problémával nem is foglalkoztam, ráfogtam a negyven évre, a kezdődő változókorra, az időjárásra. Mielőtt július végén elutaztunk a szüleimhez, a jobb térdem adta meg magát. A mai napig kínlódom vele, időnként minden egyes mozdulat iszonyatos fájdalommal jár, az éjszakáim sokszor éberen, halkan jajgatva telnek.
Mondták már nekem, hogy negyvenéves kor felett, eléri az embert mindenféle. De ugye, nem kell ennek így lennie? Mivel az orvosok ilyenkor a legtöbb esetben nem tesznek azon kívül semmit, minthogy felírnak egy bika erős fájdalomcsillapítót, Zét magammal vonszolva elmentem egy öcsém felesége által javasolt látóhoz. Így kezdte:
- Azonnal keress fel egy orvost, ha hazaértek...
Elmondta, milyen vizsgálatokat kérjek, amíg nincs meg az eredmény, milyen nadis technikát alkalmazzak. Itthon első dolgom volt elmenni a házi orvoshoz, akinek összegezve elmondtam a problémáimat. Érdekes volt a szituáció, ugyanis mindennel egyetértett. A sok-sok apró tünet valószínűleg egy okra vezethető vissza. Jövő héten labor... Aztán meglátjuk.
Kicsit orrolok magamra, mert évekkel ezelőtt egy ismerős, aki szintén úgynevezett látó, már figyelmeztett ezekre a dolgokra. Nem igazán foglakoztam vele, azt gondoltam, majd az idő megold mindent. Hiába mondta nekem, mire figyeljek, min próbáljak változtatni. A ma már "okos" fejemmel tudom, még mindig ott tartok dolgokat illetően, ahol akkor. Hiába fogadom meg a "soha többé"-t, újra és újra szinte észrevétlen követem el ugyanazt, amiből már hónapok óta keresem a kiutat, bár azt sosem gondoltam volna, hogy a testem is ilyen szinten jelez majd.

Virágoznak

Már alig vártam, hogy kinyíljon...

Egymásra találva

Két éve... Tudom, ez nem sok idő. Mégis valahol jó érzés, hogy MÁR két éve.

Hogy is van ez?

Pár napja már hallottam a történetet, de még az olvasása közben is fel-felhúztam a szemöldököm. A sors fintora? Vagy egyszerűen csak kicsi a világ? Esetleg mindkettő? Hogy is van ez százados úr?

Drága, kicsi fiam

- Anya, nem láttad a lila színű pólómat? Tudod, amelyiknek az elején az a nagy bogár van!
- Nem láttam! Nincs a helyén?
- Sehol sem találom.
Azért a gyerek rendesen beültette a bogarat a fülembe, hisz mostanában hol ezt nem találja, hol azt. Benéztem a szekrényébe, valóban alig voltak ott pólók. Az utóbbi időben feltűnt az is, ahogy alig van zoknija és alsónadrágja... DE HOVÁ LETTEK? Ennyi ruha nem tűnhet el csak úgy. Különben is az én drága kicsi fiam, ha szépen kérem, rögtön elpakolja a ruháit, nem "rémül meg" attól sem, ha azt mondom, ellenőrizni fogom, valóban rend van-e a szobában. S ha megnézem, tényleg üres az ágy, a szék, a szekrényükbe be sem lesek, hisz nem is olyan rég raktam ott rendet. De most szinte üresek a polcok. Hol lehet az a sok ruha?
Kétségbe esve meséltem Zének a felismerésemet, s akkor megvillant az a szikra... Rohantam Siettem vissza a fiúk szobájába, Fixi ágyához léptem, felemeltem a tetejét. Öt nagy szatyrot húztam elő az ágyneműtartó mélyéről, mind teli tömve ruhával. Némelyiket alig értem el. Aztán találtam néhány "alig használt" zoknit az íróasztal fiókjában, sőt egy pizsamanadrág is előkerült.
Mert az én drága kicsi fiam jó gyerek, semmit sem hagy elől, ha arra kérem, pakolja el a holmiját.

Napi vicc

"Ez egy átmeneti időszak a magyar gazdaság számára, jövőre - ha fogalmazhatok így - robusztus növekedési adatunk lesz. Idén ez egy kicsit kockázatos, igaza van" - reagált a miniszter.

"Nonszensz" - reagált Matolcsy arra a kérdésre, hogy mit válaszolna a magyar gazdaság zátonyra futását jósolóknak. "A magyar tündérmese, illetve a magyar példa sikeres lesz egy éven belül" - tette hozzá a nemzetgazdasági tárca vezetője.

(forrás)

Hazafelé

Vannak pillanatok, amikor Zét teljesen kihozom a sodrából. Például ilyen pillanat az is, mikor ő nehéz szatyrokkal a kezében álldogál az utcán, miközben én az objektívet dugdosom át a kerítések rácsai között. Na ezért is szeretem őt... mert képes várni rám, ilyenkor is.

Ne törődj ezzel

A városban sétáltunk Zével, megállva a könyves standok előtt a Fő utcán. Egy régi ismerősöm is ott árult, még anno a gyülekezetből ismerem, ahová sok évvel ezelőtt jártunk. Kicsit furcsállottam, de úgy tűnt, nem igazán ismer meg. Közben Zé leragadt a keresztény témájú könyveknél, elbeszélgetve az egyik eladóval. Nem mindig figyeltem rájuk, el-elkalandozott a tekintetem. Kora délelőtt volt, alig lézengett pár ember az utcán, mi sem tartottunk fel senkit a pult előtt. Aztán megláttam a tulaj feleségét, megörültem neki, hisz rég láttam, de ő sem akart megismerni, amit még inkább furcsállottam, így talán hangosabban is a kelleténél rájuk köszöntem. Rideg mosoly, udvarias üdvözlés volt a válasz. Zé is felfigyelt a történtekre, addig nem is sejtette, hogy ismerem az árusokat.
Amikor arrébb sétáltunk, akkor mesélte, hallotta, amint a hölgy egy másikkal beszélget, miközben ferde, lapos pillantássokkal illettek bennnünket:
- Ezek meg mit képzelnek magukról? Mi keresnivalójuk van itt?
Bántott a dolog, hisz sosem ártottam ezeknek az embereknek. Eszembe jutottak mások is, akik annyiszor hívtak vissza minket. Sőt a fodrászunk is ebbe a gyülekezetbe jár, ezer éve ismerjük egymást. De... Én nem is értem. Most akkor hol is van az az általuk annyit emlegetett keresztényi szeretet? Meg a sokat hangoztatott "ne ítélj, hogy ne ítéltess"? Annyi, de annyi ige jutott eszembe az írásból a történtekkel kapcsolatban... Nem ragozom. Egyet viszont biztosan tudok. Olyan emberek társaságára vágyunk Zével, akik nem csak beszélnek a szeretetről, de meg is élik annak valóságát.
Nehezen teszem túl magam az ilyen dolgokon, sokszor napokig emésztem magam. Miközben tudom, Zének igaza van, mikor azt mondja:
- Ne törődj ezzel, hisz nincs okod rá, hogy rosszul érezd magad miattuk!

Elbizonytalanodtam

Most azon gondolkodom, hogy mekkora összeget ajánlhatnék fel a kormánynak, amivel segíteni tudnék ennek az országnak a helyzetén, de azt látom, erre nem telik EGYESEKnek sem. Most kicsit elbizonytalanodtam. Mert én azt olvastam pár hónapja az összes hírportálon, hogy a megélhetéshez elég negyvenhét ezer forint is, de mivel nekem még munkahelyem sincs, így huszonkettőezer-nyolcszáz forinttal kell beérjem. Na most engem aggaszt, mi lesz ezzel az országgal. Egyet nem értek, akik felelősek ezért az országért, őket miért nem érdekli ennyi pénzért sem? Nincs az a pénz...?
Folytathatnám azzal, hogy emlékszem, mikor beléptem a pártba, mert azt hittem... Tudom, tudom, azt csak a templomban, hogy a közhellyel éljünk!

Csak úgy

Mert elvarázsolt a színház mögötti park egyik zugában...

Mint a halotté

Ha reggel hívlak, mindig olyan a hangod, mint valami halotté... (by Petrus)

Szilviának ígértem

Jellemző rám, hogy addig keresek valamit, míg nyomára nem bukkanok. Nem adom fel. Így vagyok most egy novellával is, vagy nevezzük inkább humoreszknek. Napokig agyaltam, melyik könyvben olvastam, míg nem eszembe jutott a cím - Megyek a víz alá. Ilyen címet nehezen felejt el az ember. Percek kérdése volt, rátaláltam az alkotóra is. Hogy is felejthettem el: Mikes György! Hurrá! Még aznap potom pénzért megrendeltem a könyvet, alig vártam, hogy kézhez kapjam és átlapozzam. Pár nap múlva jött a szomorú felismerés, tévedtem. De mekkorát! Na sebaj, gondoltam magamban, Zével úgy is jókat röhögtünk némelyik íráson. De azért nem hagyott nyugodni a dolog.
Ma este megrendeltem egy másik könyvet, amit szintén olvastam annak idején: Tímár György - Válogatott agyrémeim. Egyedül a borítón lévő grafika az, ami rémlik valahonnan, a tartalomból semmi. Ha most is tévedek, vajon feladom? Nem valószínű, de nem fogom görcsösen keresni. Egyszer úgy is elém kerül.

Sokszor hallgatok

Két év telt el. Mégis három-négy havonta megszólal a vonalas telefon (mert már csak ennek a számát ismeri), s amikor beleszólok, hirtelen megszakad a vonal. Ha úgy veszem fel, hogy fél vagy akár egy percig is hallgatok, akkor ő is hallgat és csak utána teszi le, ha meghallja a hangom. Innen tudom, hogy ő az. Egyszer részegen hívott, elfelejtette kinyomni a mobilját. Hallottam, ahogy másnak rólam beszél. Kinyomtam, nem érdekelt. Ilyenkor mindig arra gondolok, mikor felejt már végre el. Örökre.
De vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Jó érzés lenne számomra, ha úgy élné az életét, mintha sosem jelentettem volna számára semmit? Nem, nem lenne jó. Még akkor sem, ha csak egyfajta, beteges ragaszkodás volt a részéről, amit érzett, akkor sem... Talán csak annyit szeretnék, valami halvány emlékként legyek jelen, ami időnként egy alig érzékelhető gondolatfoszlányként tovasuhan. Hisz olykor velem is előfordul ez, ha zenét hallgatok, vagy ha egy repülőgép szeli ketté az eget. De másképp, mint régebben. A varázs már rég elillant. A görcsös félelem, a mindennapos rettegés is eltűnt az életemből. Már nem érdekel, hogy éli az életét, hallani sem szeretek róla. Ahogy találkozni sem szeretnék vele, soha többé. S akkor megint oda lyukadok ki, vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Örökre? Talán mégis az lenne jó, ha ez történne. Hisz észre sem venném...

Próbálkozom

Olykor odajön hozzám a két kisebbik lányom, hogy kikérjék a véleményemet. De rájöttem, én ettől már szinte ódzkodom. Mert tudom, hogy a gyerekeket dicsérni kell, elismerő szavakkel erősíteni a lelküket... De ha valami nem jó? Nem szép? Nem tiszta? Ha nem mondom el, amit gondolok, látok és hallok, a gyerekemet hamis illúziókba kergetem. Ez vajon mennyire helyes? Próbálok óvatos lenni. Dicsérni, elmondani, ami jó, hozzátéve azt is, min változtatni kéne. A reakción ma már meg sem lepődök. Jó esetben duzzogva otthagynak, ha nincs szerencsém, leüvöltik a fejem mondván: a te dolgod az, hogy megdicsérj, te meg csak szidsz! Pedig nem szidom, csak véleményt mondok. Jót vagy jót és rosszat együttvéve. Sosem csak a rosszat.
De a "ma" gyermeke ÖNIGAZOLÁST vár VISSZAIGAZOLÁS helyett, mint megannyi felnőtt is. Az egójára próbálja helyezni a hangsúlyt, mert minden ezt harsogja körülötte, minden erről szól: Te vagy az ELSŐ. Pedig ez nem igaz, Te csak a RÉSZE vagy valaminek... De hogy magyarázom el ezt nekik? Mikor nekem sosem lehet igazam? Hogy is lehetne, mikor múltkor is azt mondtam, hogy szépek azok a vonalak és gyönyörűek a színek, de azokkal a vonalakkal vigyázz, mert torz lesz tőlük a rajz, de egyébként szuper az egész... Hogy is lehetne, mikor azt mondom, nagyon szép és tiszta a hangod, de azokat a hangokat nem jó helyen képzed, és azért nem szól úgy az a dallam, ahogy kellene, pedig igazán szépen énekled.
Nem a véleményemre kíváncsiak, csak elismerést várnak. Amiről ők úgy gondolják, hogy az jó. De az ettől valóban jó lesz?
Az is lehet, én látok valamit rosszul... pedig próbálom nem az egómra helyzeni a hangsúlyt...

Arany ribiszke

Valamikor gyermekkoromban a nagyszüleim házától pár méterre, egy rogyadozó kerítés oldalában éreztem legutóbb azt a számomra különleges virágillatot, ami időnként még most is eszembe jut, s megbolygatja az érzékeimet. Hosszú éveken át próbáltam fellelni különböző vidékeken azt a több méteresre is növő bokrot, melynek virága ily különös hatással van rám. Képtelen voltam beletörődni, hogy nem találom sehol. Pár éve legnagyobb megdöbbenésemre az utcánkban egy sövény mélyéről mosolygott rám egy-kettő a rég nem látott kicsiny, sárga virágok közül. Mára eltűntek, ritkították a kertet határoló cserjéket.
Így újra csak az emlékeim őrzik az illatot, s egy kicsiny, élénk sárga színű, mosolyt fakasztó remény, mert már tudom a növény nevét.

Csak az ő kedvéért

A korán érő ideiből készült a meggyes pite Zé kedvéért, aki ezért a tegnapi éjszakája egy részét is "feláldozta"... Magyarán szólva, az éj leple alatt meggyet szedett valahol az út szélén.

Nincs vita

- Értsd meg Zé, most nem vitatkozhatsz velem!
- Hát nem is, úgyhogy csend legyen!

Ne ölj! De muszáj...

Hányszor hallottam már keleti tanok hirdetését, miszerint kerüljük az állatok megölését a saját érdekünkben. Se legyet, se szúnyogot. Pár hete mesélték, Tibetben még a legyek is lassabban repülnek, nem kell sietniük, hisz egy ember sem kap utánuk. Gondolkodóba estem, hogy a saját "oktalanságomon" mosolyogjak-e vagy a hallottakon. Mert azért kíváncsi lennék, mások mit tettek volna a helyemben, ha meglátják a fürdőszobánkat ma elárasztó szárnyas hangya inváziót? Most akkor hogy is állunk ezzel a "ne ölj" dologgal? S bár a karmánk határozza meg a további életünket, jelen esetben mi bizony porszívóztunk, hangyirtót szórtunk a sarkokba, hézagokba, nem sajnáltuk a betolakodókat... Végtére is ez a mi területünk, életterünk. Még sem hagyhatjuk, hogy a hangyák, százlábúak, fülbemászók elárasszák a lakást így tavasz végén.
Bár próbálkoztam, lojális módszert nem ismerek a távoltartásukra.

Találtam

Úgy találtam, s nagyon egyetértek vele:
"Vannak, akik számára a kertészkedés talán csak ártalmatlan ténykedésnek látszik, amely valójában kis jelentőségű egy olyan világban, ahol a címoldalakat magasztosabb kérdések foglalják el. Ezzel nem értek egyet. Amikor a világ hatalomvágyőrült vezetői már rég feledésbe merülnek, az árnyékban akkor is kihajt majd a gyűszűvirág, s a napfényben tavirózsák nyitják majd csillagszerű virágaikat."
(Alan Titchmarsh)

Megölelsz?

- Megölelsz? Tudod, úgy banánosan!
- Hogyan?!
- Hát így!
- Ez "kiskifli-nagykifli"!
- Ja, azt hittem banános...

Csak pozitívan

Kicsit elszomorodtam, miután Krisz hívott, hogy akkor megyünk-e Zével a pránanadis masszázs tanfolyamra. Hát nem, nem megyünk... Pedig szerettünk volna. De előbb el kell tüntetni azokat a feltorlódott adóssághegyeket, amik előttünk tornyosulnak. Ki kell fizetnünk az elmaradt számláinkat, az autó is szerelőnél pihen. S csak azért nem tudok neki keseredni, mert látom, valamiért mindenhol kedvesen, jóhiszeműen állnak hozzánk. Az egyik helyen elmagyarázták, mit mi után fizessünk be, ha csúszásban is vagyunk, de ne legyen gondunk, máshol azt mondják, elintézik, amit kell, ha teszünk egy szóbeli ígéretet... Aztán Zét is felhívta az autóalkatrészekkel foglalkozó ismerős, hogy lenne vevő az általunk keresett alkatrészre, de ha kell, inkább félreteszi nekünk.
Ezek jó dolgok. Engem legalábbis abban erősítenek meg, hogy kikerülünk ebből a a lehetetlennek látszó helyzetből, amiben vagyunk. Aztán majd lesz pénz tanfolyamra is.

Kirándultunk

Pünkösd vasárnapi kirándulásra invitált a helyi baptista közösség egy kis csoportjának vezetője. Naná, hogy elfogadtuk!
A három kicsi jött velünk, látom rajtuk, mennyire jót tett nekik, hogy kicsit kimozdultunk a négy fal közül ily módon. Mi is felszabadultunk a mindennapok terhe alól, jó volt megosztani a gondolatainkat másokkal. Hiányzik ez az életünkből. Hiányoznak az emberi kapcsolatok... Nem igazán vettük ezt észre eddig, mert jó kettesben. Én a válás után szakítottam meg a régi ismerőseimmel való szorosabb kapcsolattartást, Zé miattam hagyta maga mögött azt a pár embert, akikkel jóban volt. Nem is igazán törekedtünk arra, hogy ismeretségeket alakítsunk ki, megelégedtünk azokkal a barátokkal, akik fel-felbukkantak az életünkben. De azért most érzem, szükség van arra, hogy emberek közé menjünk. Magunk miatt is.

Vajon mennyi eszünk van?

Mert csak nekünk van annyi eszünk, hogy este tízkor még neki állunk kapros, túrós batyut és kakaós csigát sütni. Éjfélre lett kész az utolsó adag. De sebaj, így legalább nyomon követhettük az Eurovíziós dalfesztivál döntőjét, amiből kiderült, amit eddig is tudtunk: Európa nem szeret minket mostanában.

Végül is semmit

Zével nincsenek titkaink egymás előtt. Ha valamelyikünk a gép előtt ül, megnézi a másik dolgait is, ha éppen eszébe jut. Ma beléptem az egyik közösségi portálra Zé accountjával, hátha van levele vagy ilyesmi. Épp egy volt kollégája által feltett, nyílt felhívást olvastam, mikor belépett  a szobába.
- Hát te mit keresel itt drágám?- húzta fel a szemöldökét, mintha rajtakapott volna valamin.
Nem is értettem a reakcióját. Semmit. Végül is semmit. Eddig azt hittem, ez így van jól. Mindenesetre holnaptól másképp lesz. S igen, nagyon meg tudok bántódni ilyesmin.

Csak egy kis kert

Sosem gondoltam volna, hogy az ember más számára jelentéktelen dolgok miatt képes boldognak érezni magát. Például mikor látja, kicsiny kertjében hogyan növekednek a pár hete elveteményezett zöldségek... Mert ugye, az ember munkájának a gyümölcse... Akarom mondani, zöldsége...
Miért írtam, hogy más számára jelentéktelen dolog?  Ha azt írnám, boldognak érzem magam, mert együtt töltöttem egy szerelmes hétvégét Zével, arra inkább felfigyelnének az emberek. Vagy boldog vagyok, mert vettünk egy lakást a Budai-hegyekben... Arra is felkapnák páran a fejüket. Sőt arra is, ha holnap elutaznánk Indonéziába. De nekem csak egy kicsiny kertem van, semmi több. Volt már máskor is, nagyobb is. Még sem szerettem. Most ezt igen...
Aztán majd valamikor Zével együtt töltünk egy hétvégét, ami csak a miénk, veszünk valahol egy kis házat, ahol nagyobb kertünk lehet és talán azt is megtehetjük egyszer, hogy elutazzunk valahová hosszabb időre.

Gubancolok (R. D. Laing után szabadon)

Nem tudom, miért gondolja azt, hogy nem tudom, hogy ő tudja, bár azt gondolja, hogy nem tudhatom, hogy tudja; a tetejébe megkérdez más valakit, hogy ő tudja-e, persze az azt válaszolja, hogy nem tudja, holott tud róla. Ő látja a másikon, hogy nem igaz, hogy nem tud semmiről, de elárulja neki, hogy tud róla, de én ezt nem tudom, nekem meg elmondja, hogy tudja ám, hogy az a másik tudja, amiről azt mondja, hogy nem tudja, amiről ő sem tud; én pedig tudom, hogy ő tudja, de ő ezt nem tudja.

Vörös tincsek

Hogy elkerekedtek Zé szemei, mikor megkérdeztem a fodrásztól, hogy lehetne piros csíkokat varázsolni a barna hajamba! Pedig én csak úgy kérdeztem... Nem azért, mert szeretnék olyat. Mindenesetre hazafelé Zé vett egy újabb barna hajfestéket... Még mielőtt hosszasan elgondolkodnék a lehetőségen.

A hajam szörnyű lett, nem vagyok elégedett. De az is lehet, hogy a fejemmel van baj, amin már semmiféle frizura nem segít. Most legalábbis így érzem.

Lujzi

- Na gyerünk Lujzi, indulás! - noszogatott Zé, pedig én már útra készen álltam a nappaliban.
Számomra rejtély, miért aggatják rám az emberek időről-időre épp ezt a nevet? Még Zé is...

Még mindig...

Tudom, hogy az úszás nagyon egészséges és fogyaszt is, de ezt a sportot nem az udvarunkban szeretném gyakorolni, hanem inkább nyáron a Balatonban... Bár, ha továbbra is így esik...

Ez így nem mehet tovább

Míg a konyhában főzőcskéztem, Zé orvul készített rólam pár fotót. Miután megnéztem és töröltem mindet, felhívtam a fodrászomat, valamint elhatároztam, hogy holnaptól nem eszek egy falatot sem... Na jó, tudom ezt nem lehet, de a kenyérfélék mellett a húst is száműzöm az étrendemből egy időre. A csokit csak azért sem...

Amikor a vízalattjáró

Történelem dolgozatban: vízalattjáró = tengeralattjáró (Petrus)

Csak esik

Ma egész nap csak esett és esett, miközben anyukáméknál az ország másik felén süt a nap. Kinézve az ablakon, olyan érzésünk volt, mintha a házunk előtt rohanó patak mosná sietősen az útját, pedig csak a vízelvezető árok telt meg. A kertben szépen lebegnek a frissen kinőtt fűszálak a vízben, s "remény kelt szívemben" talán a parkból átmentett bodzabokor is felelevenedik az eső hatására.

Anyák napja az iskolában

Idén még eszébe jutott a negyedikes kisfiam tanárainak - ha kicsit késve is, hogy anyáknapi ünnepséget szervezzenek az iskolában. Nem nagyon tetszett a dolog, mert bizony én nem szeretem nézni, ahogy versmondás közben elbőgik magukat a gyerekek, mire anyukák meghatódva fújják orrukat szétmálló papírzsebkendőkbe, majd az aláfestő zenét túlharsogva, könnyeiket törölgetve rázendítenek a nagymamák is. A tanárok csak a végén következnek, örömmel nyugtázva, hogy elérték szándékukat, mindenki szíven talált manipulatív szándékuk.
Különben is a gyerekem már anyák napján megölelgetett és én szokás szerint meghatódtam. Itthon. Megy ez nekem így is. Nem kell a "kollektív tudat". Azt azért elismerem, kár lett volna kihagyni, ahogy Fixi odajött hozzám széles vigyorral az arcán:
- Anyukám, te nagyon szigorú vagy! De mégis kedves és lelkiismeretes! Te vagy a legjobb dolog az életemben!
Mit is mondhatna ilyenkor egy anya?

Ezek után meg sem kellett volna lepődnöm, mikor ma reggel megpillantottam az íróasztalomra helyezett capuccinót tejszínhabbal és eperrel, amit számomra még hajnalinak számító időpontban ő készített. Én mégis meglepődtem.

Fenyőszörp és bodzás kalács

- Most azért büszke vagy magadra egy kicsit? - kérdezte Zé, mire én csak rázta a fejem.
Pedig az vagyok egy ici-picit, mert soha nem készítettem még fenyőszörpöt (avagy mézet, ki hogyan nevezi), pedig már több éve tervezgetem. A bodzás kalács pedig nem készült volna el Zé segítsége nélkül, így most ő is büszke lehetne magára, mert nagyon igazán különleges lett a tésztába kevert virág ízétől. Én büszke vagyok rá...

Bodzavirágos kalács
Hozzávalók:
1 kg finomliszt, 5 dkg élesztő, 6 dl tej (kb.), ízlés szerint cukor, 250 g margarin, 1 tojás, 1 tk citromlé, 8-10 fej bodzavirág
A hozzávalókból könnyű, kelt tésztát készítünk. A második dagasztásnál adjuk hozzá a bodza virágait. Formába helyezzük a tésztát, majd ha újra megkel, kisütjük. Mikor pirosodni kezd a teteje, vaníliás cukros tejjel megkenjük és pár percre visszatesszük a sütőbe.

Fenyőszörp
Hozzávalók:
friss fenyőhajtás, víz, cukor, esetleg egy citrom leve (elhagyható)
A fenyőhajtásokat megmosom, egy lábasba teszem és annyi vizet adok hozzá, hogy az ellepje. Körülbelül egy órán keresztül főzöm. Másnap átszűröm a főzetet, a leszűrt léhez annyi cukrot (sima, nád- esetleg nyírfacukor) teszek, ami megyezik a lé súlyával (én kevsebbet tettem kicsivel). Újra főzöm, míg méz sűrűségű és színű nem lesz. Üvegekbe töltöm.