Lapótya

 Lapótya: Felfuttatok 5 dkg élesztőt 7 és fél dl tejjel, egy kicsi cukorral. 1 kg liszthez hozzáadom 5 tojásnak a sárgáját, majd hozzáadom az élesztős keveréket és egy maréknyi cukrot. Összedolgozva egy lágy, kissé folyékony tésztát kapok, amihez hozzákeverem a tojások keményre felvert habját. Miután megkel a tészta, vizes kanállal lepényeket szaggatok a forró olajba, kisütöm mindkét felét. Porcukrozva tálalom. 

Régóta mondogatom

Szárnyra kapott a hír, hogy a NABI is bezárja kapuit, elbocsátják a dolgozók többségét. Ha ez így folytatódik, nem tudom mi lesz az emberekkel ebben a városban?
Már régóta mondogatom Zének, hogy szerintem a dél-dunántúli régiót tudatosan építik le. Itt minden becsődöl, bezár, megszűnik, alkalmatlanná válik a működésre. Hogy mi az oka, azt nem tudom. Ahogy azt sem értem, miért reménykedik a polgármester abban, hogy a fiatalok tanulmányaik végeztével visszatérnek egy olyan városba, ahol gyakorlatilag a nélkülözéssel kell szembenézniük, mert munkahelyet nem tud biztosítani nekik a város.

Bursa Hungarica

Régebben csak egy, tavaly ősszel három gyermekem pályázott a Bursa Hungarica* ösztöndíjra. Vártuk az értesítést, ahogy tavaly is, de csak nem érkezett meg. Aztán múlt héten hívtak az önkormányzattól, hogy mindhárom gyerek megkapta, de idén személyesen, ünnepélyes keretek között vehetjük csak át. Szó szerint kérlelt az ismerős ügyintéző, hogy legyünk szívesek elmenni, még igazolást is adnak, mert mi lesz szegény polgármester úrral, mindenki vidéken tanul és vizsgaidőszak is van. Hát így történt, hogy lettünk szívesek, a nagy fiamra még a helyi televíziós társaság emberi is lecsaptak. Na most aztán híres ember lesz belőle is, mert a nagyobbak már televízióban és újságban is...

*A Bursa Hungarica Felsőoktatási Önkormányzati Ösztöndíjrendszer célja az esélyteremtés érdekében a hátrányos helyzetű, szociálisan rászoruló fiatalok felsőoktatásban való részvételének támogatása. A Bursa Hungarica többszintű támogatási rendszer, amelynek pénzügyi fedezeteként három forrás szolgál: a települési önkormányzatok által nyújtott támogatás; a megyei önkormányzatok által nyújtott támogatás és a felsőoktatási intézményi támogatás. Az ösztöndíjpályázattal kapcsolatos adatbázis-kezelői, koordinációs, a települési és megyei ösztöndíj pénzkezelési feladatait az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő végzi, míg az elbírálási feladatokat az ösztöndíjpályázathoz csatlakozó települési és megyei önkormányzatok látják el.

Amikor még gázolajra se....

Zé mondta, van még annyi gázolaj a tankban, elvisz autóval, ha már mindenképp be kell mennünk a városba ebben az időben. Így aztán kényelmesen készülődtünk. Aztán amilyen simán indultunk, ugyanolyan simán és csendesen állt le az autó az utcában, majd még egyszer a domb alján, majd a vasúti felüljárón. Begurultunk azért valahogy a benzinkúthoz, még pénz is volt nálunk egy liter gázolajra, amivel elértünk az önkormányzat épületéig. Hazafelé szinte a gondolataimmal toltam az autót, na még egy kicsit, na még... Kérlek!
Alig vártuk, hogy megérkezzen a postás a pénzzel, ugrás az autóba, irány a benzinkút egy liter étolajjal a tankban. Félútig se jutottunk, így Zé gyalog indult el, kezében kannával. Hazafelé azért már egyértelmű volt számunkra, hogy valami kosz kerülhetett a rendszerbe, mert az autó így is le-lefulladt. Azon meg már meg sem lepődtem, mikor Zé megállva egy kanyarban, felém fordulva annyit mondott:
- Figyelj már! Nézd a váltót, nem tartja semmi! Nem is működik...
Én tuti, ott helyben kiszálltam volna az autóból és a gyaloglást választom. De hála Zé önuralmának, egyesben döcögve, rángatva a motort szép lassan hazaértünk.
Csupa izgalom az élet... vagy akár írhatnám azt is, az ilyen pillanatokért szép élni.

Sleeping music

Kamilla lányom betegen jött haza ma az iskolából. Bebugyolálta magát egy plédbe a hálószobában, a gondoskodó anya pedig mit tesz ilyenkor, bekapcsol valami jó kis relaxációs zenét, hogy könnyebben tudjon pihenni a gyermek.
- Anya, mi ez? Öntik a sódert?
- Ööö, ez az óceán hullámainak lágy moraja...
- Nem! Nem hallod, hogy öntik a sódert? Nem szeretem az építkezéseket.
- Jó, akkor kapsz mást! Patakcsobogás? Ez hogy tetszik?
- Ez sem jó! Vagy azt akarod, hogy összepisiljem magam?
- Akkor milyent szeretnél?
- Esetleg egy kis csendet...

Dac

Azt hiszem, végképp meggyűlöltem a televíziózást, mert ez által kapiskálom azt, a csodák nem tarthatnak tovább egy hétnél örökké, valamint azon is elgondolkoztam, higgyek-e továbbra is a tündérmesékben vagy egyszerűen hagyjam magam mögött a francba csudába az egészet.

Felvételi

- Végre túl vagyok a felvételin!
- Na és hogy sikerült?
- A magyarom tök jól, a matek nem annyira, de nyugi, két pontom biztosan lesz! Hmmm.... oldalakat hagytam üresen, néhol még a feladatot sem értettem!
- Micsoda?!
- Nyugi, anya! Most néztem, hét pontom biztosan van már!

Még a nap is süt

Zével azért is...

Zével azért is szeretek lenni, mert legtöbbször ugyanúgy éljük meg a "világot". Ha megakad egy-egy emberen a tekintetünk, szituációkat írunk hangosan, ha látunk valamit, történetet kerítünk hozzá, miközben jókat derülünk.
Körülbelül egy éve, abban a nagy hidegben kisétáltunk a közeli tóhoz. A tó elején egy tábla áll:
"Fürdeni tilos!"
Rögtön beindult a fantáziánk, hisz a tó jegét is hó borította, a hőmérő higanyszála mínusz tizenkét fokot mutatott. Aki pedig ismer tudja, mindkettőnk kapható a hülyeségre. Már akkor magam előtt láttam a fotó szövegét:
"Nagyon csalódott vagyok. Végre lett volna egy kis időm, erre ideteszik ezt a táblát!"
Idén nem maradhatott el az ismétlés. Csak most kicsit másképp...

Holnap?

Jaj, mit találtunk ki, mit találtunk ki...

Bogár úr és álláspontja

"Ugyanakkor szerinte a kormányfő nyilván azt is tudja, hogy a magyar társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már semmiféle eszközzel nem lehet visszahozni őket a végső nyomorúságból. Nincs meg az elemi szintű tudásuk sem, ami a leghalványabb esélyt adná a felemelkedéshez. És ezen azzal sem lehetne változtatni, ha az állam talicskával tolná a pénzt a felzárkóztató programokba - mondja Bogár László. Ez a társadalom azon rétege, akik mögött már nem áll megtartó emberi közösség; a gyermekek úgy cseperednek fel, hogy fogalmuk nincsen arról, hogyan kell beilleszkedni egy működő társadalomba; hiányoznak az elemi szintű viselkedési normáik, vagyis - teszi hozzá Bogár - társadalmi szinten gyakorlatilag leírhatjuk őket. Nem akarnak dolgozni, de a munkaerő piac sem kér belőlük, vagyis marad az élősdi lét, mert élni kell - állítja a közgazdász.
És ezeknek a társadalom középosztályától leszakadó embereknek is mondani kell valamit. Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról - mondja a közgazdász. Nem derülhet ki, hogy ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni."
(Bogár László - közgazdász)

Undorító, egyenesen felháborító ennek az embernek a hozzáállása.
A saját ostobaságom miatt pedig dühönghetnék is, hisz egyre inkább úgy tűnik, a választásokon a saját és családom halálos ítéletét "írtam alá", hisz a cikkben olvasottak szerint mi is a "leírt" harmadba tartozunk. Akikre kikiáltották, hogy "nincs meg az elemi szintű tudásuk sem, ami a leghalványabb esélyt adná a felemelkedéshez", "akik mögött már nem áll megtartó emberi közösség; a gyermekek úgy cseperednek fel, hogy fogalmuk nincsen arról, hogyan kell beilleszkedni egy működő társadalomba; hiányoznak az elemi szintű viselkedési normáik" , mi vagyunk az úgynevezett "TÁRSADALOM KÖZÉPOSZTÁLYÁBÓL LESZAKADÓ EMBEREK". Dolgozni szeretnénk, ahogy tettük addig is, míg lehetőségünk volt rá,  az élethelyzetünk miatt sodródtunk bele egy lehetetlen állapotba, amit nem mi alakítottunk ki magunknak, nem mi hoztunk létre, amiből nem a tudatlanságunk, s nem megfelelő hozzáállásunk miatt nem tudunk kilábalni. A gyermekeink példásan tanulnak.
A cikket elolvasva MEGBÉLYEGZETTNEK érzem magam a mai Magyarországon.

Friss katalógus

Zé rögtön a kezembe nyomta a frissen érkezett kertészeti katalógust, tudja, mekkora élvezettel lapozgatom, gyönyörködöm a virágtengerben, nyálcsorgatva nézegetem a gyümölcsökről készült fotókat.
Ma azonban már a katalógus elején elakadtam, ugyanis olyan szembeötlő photoshopos bakira lettem figyelmes, amin teljesen elképedtem. Aki eddig elhitte, hogy ilyen pompában nyílnak a kertészet virágai, ezután biztosan nem fogja. Mert ugye, ha már csalni akarunk, csináljuk azt jól és nem észrevehető módon.

A parkban

Táskahegyek

Este mondta a legkisebb, hogy ezt a hetet még kibírja a táskája, de jövő héten kell vennünk egy újat. Aztán reggel átpakolt egy másikba, mert az előbbinek tönkrement a cipzárja. Milyen jó, hogy velük keltem, mert Petrus telefonált, hogy rohanjak a suliba, mert amibe átpakolt a gyermek, annak meg elszakadt a vállpántja. Most viszünk neki egy harmadikat, nem tudom, az kibírja-e nap végéig.

Újra esik

Zé morgolódik a hólapátolás miatt, míg én gyönyörködöm a látványban. Sejtelmesen szép, ahogy az utcai lámpák tompa fénye visszaverődik a hófedte utcáról. Zuhog odakinn, röpke óra alatt fehérbe borult a környék.

Akiket nem értek

Vannak emberek, akik nyomorúságos vagy mondjuk inkább úgy, sajnálatra méltó helyzetükből adódóan úgy tesznek, mintha felülről szemlélnék ezt a világot, lenézve másokat, véleményt nyilvánítanak szinte mindenről és mindenkiről. Az a rövidke mondat jut eszembe róluk, ami engem is annyiszor terelt már vissza a helyes irányba: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Utólag értesülve

A legkisebb megállt a konyhában, grimaszolva, húzogatva a szája a szélét. Zé rögtön sejtette, hogy valami nincs rendjén.
- Na mondd, mi a baj?
- Hát az az igazság, hogy tényleg van egy kis baj!
- De mi az a baj?
- Hogy kettes leszek nyelvtanból.
- Hehh? Anyádnak azonnal mondd el, mert ebből még nagyobb baj lesz!
- Na, azt már nem...
- De hogy fogja akkor megtudni?
- Azt nem tudom!
- Na figyelj! Két variáció van. Vagy most elmondod neki, vagy elmondom neki én...
- Ühüm, a második az jó lesz! Meg lehet hogy énekből is kettes leszek, de azt már sejti anya.
- Jó, akkor elmondom neki, de jobb lenne, ha mégis te mondanád el, mert...
- Nem! Várd meg míg elmegyek apához, akkor talán vasárnapig megnyugszik anya!

Megnyugodtam... MEGNYUGODTAM? Úgy éreztem a világ megfordul velem egy pillanat alatt. Az én gyerekem, az enyém... Magyar nyelvtanból. Ma megmondtam neki, mennyire nyugodtam meg. Tanév végén négyes lesz.

Hull a hó és hózik

Szinte hihetetlen... Higgyek a szememnek?

Zé párnája 2.

- Zé, ha nagyon beteg lennék, akkor azért megengednéd, hogy feküdjek a párnádon?
- Hát az attól függ!
- Mitől?
- Ha vérzéssel és nyáladzással jár az a betegség, akkor nem!

Zé párnája

- Az én párnámon fekszel?
- Igen. Miért?
Nem is válaszol, tépi húzza is ki a fejem alól  a tőlem kapott pihe-puha párnáját. Elkerekednek a szemeim, teljesen meghökkent ez az egész.
- De Zé! Megtudhatnám, mi az oka annak, hogy nem fekhetek a párnádra?
- Kopik.

Ki érti ezt?

Azért néha elegem van a kutyából, mikor egész nap az ajtót lesi, mindenki mellett ki akar surranni,  ha pedig kiengedjük, két perc után (plusz tizennégy fokos időben is) reszketve, remegve ül le a bejárati ajtóval szembe és idegeket borzoló, panaszos nyüszítésbe kezd:
- Bunkók, nem látjátok, hogy megfagyok itt kinn, miért nem engedtek már be?
Fél óra után általában megkönyörülünk rajta, ilyenkor egy órát elalélva horkol a helyén, majd nyújtózik egyet, körülkémlelve, készül-e valaki kinyitni az ajtót, hátha kisurranhat akár észrevétlen is. Na, ilyenkor fogy el Zé türelme...

Pilot Bear

Napok óta üldöz:
- Írj már valamit végre!
Igaza van, annyi minden történt az elmúlt napokban. Mégis, ha arra gondolok, mivel is kezdhetném, mindig egy idejét múlt történet jut eszembe.
Még anno Münchausen bárótól kaptam egy apró, plüss repülős medvét. Tudtam, hogy kedves a szívének, mindenhová magával hurcolta a táskájában. Megegyeztünk, ha szakítunk, visszaadom neki. Nem egyszer, többször is próbálkoztam. Ő pedig itt felejtette, a táskámba csempészte, vagy egyszerűen csak a kezeim közé szorította búcsúzáskor, miközben szigorúan nézett rám. Görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy nálam legyen, mélyen hihetett abban, hogy ezzel magához láncol. Mintha valami mágikus kötelék lett volna kettőnk között az a kis tárgy.
Nálam maradt akkor is, miután már nem mert többé keresni. Nem szerettem, hogy a fiókom mélyén rejtőzik, mégis egy időre megfeledkeztem róla. Vagy talán nem akartam róla tudomást venni? Mikor a kezembe került, összefacsarodott a szívem. Fájt minden, nem volt jó emlékezni, mégis arra gondoltam, vajon most mi lehet Münchausen báróval? Hogy szerezhetnék róla valamiféle információt?
Mondtam Zének, hogy szeretnék megszabadulni ettől a jelentéktelennek tűnő emléktől, de nem akarom kidobni, találjunk ki valamit. Így esett, hogy mikor Zé a fővárosban járt, magával vitte és a valahol két megálló között a metrón leültette egy sarokba. Szinte hihetetlen volt az a megnyugvás, amit akkor éreztem, mikor felhívott, hogy már nincs nála. Repülős medve "elrepült", s érdekes módon vele együtt a Münchausen báróval kapcsolatos félelmeim is.
Mintha egy szomorú, olykor könnyeimen át megmosolyogtató történet végéhez értem volna. Becsuktam a könyvet, amelynek sorai rólam is szóltak. Jó érzés volt tudni, hogy következő történetnek már nem leszek részese.

Így kezdődik, de...

Új év, új merevlemez... Hála K. Zolinak, aki küldött egyet, mert a régi bizony elszállt, s vele együtt egy csomó adat, zene és fotó is. A szervizelés még zajlik, így csak egy-egy percre kéredzkedem a nappaliban lévő gép elé, amin Linux fut, amit nem szeretek, ahogy az itteni billentyűzetet sem.
Ezért most várakozom türelemmel és némi aggódással a szívemben, hátha valami olyasmi is elveszett, ami kedves a szívünknek. Gondolok itt, egy-egy megörökített pillanatra, gyerekekről készült fotóra.
Holnapra talán már ki is derül, köszönet érte Gábrielnek...

Visszadátumozva

Boldogabbat, szebbet, vidámabbat!

Boldog Karácsonyt!

Futtában

Tegnap végeztünk a takarítással. Mára csak egy kis varrás és a sütés, főzés maradt. Zé lebetegedett, így a munka java rám vár, mert úgy tűnik rajtam kívül mindenki fáradt. De sebaj, a képviselőfánk tésztája épp pihen, így van némi időm leülni. Igaz, csak rövid időre. Még szerencse, hogy a fát napokkal ezelőtt feldíszítettük.
Most épp Zén vigyorgok, eszembe jutott, ahogy délután beleesett a frissen elkészített, túrós süteménybe. Pontosabban beletenyerelt. Persze akkor nem nevettem, majdnem elsírtam magam. Tegnap meg azon, hogy kaptunk a gyülekezeten keresztül egy ajándékcsomagot, a felajánló szeretett volna inkognitóban maradni. Ebben pedig annyi az érdekes, hogy véletlen meghallottam az ajándékozó nevét, ismerem őt: pránanadis. Kicsi a világ... Előtte meg azon bőgtem el majdnem magam, hogy a konyhai függöny megvarrásáért nem kértek egy fillért sem, pedig nagyon számolgattuk a pénzünket, hogy legyen miből kifizetnünk. Aztán bevásárlás közben találkoztunk az egyik kedvenc csipketerítős néninkkel, aki megkért ugorjunk el hozzá, mert oda szeretné adni azt a gyönyörű, hímzett angol terítőt, amit már hónapokkal ezelőtt kinéztem nála.
Hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül minket. Hogy valamiért szimpatikusnak találnak minket, valamiért kedvelnek, szeretnek bennünket. Talán ez a legjobb érzés így karácsony táján.

Nagytakarítás

Egy biztos, ha már jobban állunk anyagilag, az összes muszlin függönyünket lecserélem hagyományos csipkefüggönyre. Az nem gyűrődik, nem szakad olyan könnyen, mint ez. A gyerekek meg mondhatnak, amit akarnak, nem érdekel az éppen aktuális függönydivat, amíg nem ők mossák, vasalják, teszik vissza a helyére. Na.

Nekem ez tetszik

"De most akkor ezt BEZABBANTHATOM nyugodt szívvel vagy nem? (by Rachel)

Következetesnek lenni

Próbálok szigorú és következetes lenni szülőként, de nem mindig megy. Most azonban nagyon elszánt vagyok, mert a legkisebb annyira szétszórt és figyelmetlen lett az utóbbi időben, ami a tanulmányi eredményén is meglátszik. Ráadásul azt vettük észre, mindennek oka nem más, mint egy internetes stratégiai játék, ami miatt annyira sietnie kell minden más sokkal fontosabbal. Volt már egy hetes eltiltás, kevésnek bizonyult. Most annyit mondtam neki, szeretném látni, hogy kijavítja a jegyeit. Hallottam, ahogy sír a szobájában. Nagyon sajnáltam, legszívesebben tettem volna valamiféle engedményt, de... Néha muszáj azt látniuk, hogy erősek vagyunk. Miattuk.

Hová, merre?

Vajon mennyire etikus másik gyülekezetet választani a mostani helyett, mert ott egyikőnk sem érzi a helyén magát. Megbántani sem szeretnénk senkit, de többször érezzük azt, inkább maradnánk otthon, mint... Akkor mitévő legyünk?
Ma olvastam pár sort Pál Korinthusiakhoz írt első levelében, ami megnyugtatott:
"Ha az egyik ezt mondja: "Én Pálé vagyok", a másik pedig azt: "Én Apollósé", nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívővé lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan."

Mi nők, amikor sírunk

Mi nők ugyancsak könnyelműek vagyunk, mert végig sem gondoljuk, mielőtt kitör belőlünk a zokogás, hogy másnap reggel csupán a bedagadt, résnyire nyíló szemhéjainkon keresztül leszünk képesek érzékelni a világot, mellesleg olyan erőtlennek érezzük majd magunkat, mintha több napot dolgoztunk volna végig egy huzamban.
A látványról pedig, amit ilyenkor nyújtunk, szólni sem érdemes...

Amikor nyílt az ajtó

Hát ez is megvolt - suttogtam magam elé a teadélután végén, miközben kezemben szorongattam a könyvet, amit kölcsön kaptam egy időre. 
Igazán elmenni sem volt kedvem a ma történtek miatt. S meg kell hagyni, örültem, mikor nyílt az ajtó és megláttam Petrust, mert hiába ültek körbe annyian és mosolyogtak rám, nagyon egyedül éreztem magam. Így legalább ott csicsergett mellettem, míg díszeket készítettünk, süteményt majszoltunk. Gyorsabban szaladt az idő... Gyorsabban, mint szerettem volna.

Miért?

Ha el kell temetned a szívedben valakit, akit szeretsz, miért érzed azt, mintha te is meghalni készülnél?

Teadélután

Holnap úgynevezett teadélután lesz a gyülekezetünkben. Csak nekünk nőknek, rendhagyó alkalom. Fura érzések kavarognak bennem. Várom, mert kicsit ez az összejövetel a Prince Edward-szigetén, Avonlea városkában élő nők társasági életét (Váratlan utazás c. kanadai filmsorozat) juttatja eszembe... Kicsit félek is tőle, mert még sosem vettem részt ilyesmin.
Valamikor december elejére lett ez az alkalom tervezve, aztán valami mindig közbejött. Hol egy szombati munkanap, hol egy iskolai verseny, hol a hirtelen jött hóesés. Miközben ez leesett, azt a kutya megrágta, satöbbi. Hányszor hallottam, imádkozzunk, hogy most már semmiféle akadály ne gördüljön az összejövetel elé. Annyit gondolkodtam ezen. Miért akadály egy verseny, amire a teadélutánt szervező pedagógusnak fel kell készíteni a diákokat? Egy országos havazás? Miért akarjuk annyira, hogy a mi elképzeléseink szerint történjenek a dolgaink?  Miért kiáltunk ki annyi mindent rossznak csak azért, mert az ego ezt kívánja?
Úgy szeretném ezt elmondani a többieknek. De félek, hogy megbántanám őket... Mi a helyesebb ilyenkor, hallgatni vagy szólni?

Ami kényeztet

Számomra ez egy megelőlegezett karácsonyi ajándék. Jaj, nem is tudom, de azt hiszem, kellenek az ilyen apró örömök az életben... Talán a nehéz időszakokban még inkább.
Kicsi, tömzsi kezeim van, nincsenek szép hosszú ujjaim, de most mégis annyira nőiesnek tűnnek. Nagyon-nagyon tetszik. Egyszerűen szolid, mégis elegáns.

Ami sokkol

Én nem akarok több híradót nézni. Nap, mint nap sokkol az eltűnt és megölték, a hároméves gyerekét fagyos vízbe dobta, a városligetben kukában találták meg, gyerekeket szexuális zaklatott... Ezek a hírek azok, amitől remegni kezd a gyomrom, könnybe lábad a szemem és úgy érzem, legszívesebben csak ülnék egy sarokban órákon át magamat emésztve, összeszorított szájjal, magam elé kulcsolt kézzel, mert nem bírom felfogni, ember hogy tehet ilyet, egyszerűen nem... Zé azt mondja, hogy ez az elborult elméjű világ, ami miatt ilyenné válik az ember. Lehet... De akkor én miért nem teszem és te miért nem teszed ezt?

Vele álmodtam

- Képzeld, K. Zolival álmodtam hajnalban!
- Fújjj! Nem is akarom ezt tovább hallgatni, undorító!
- Ki mondta, hogy valami történt is???

Mert mi kreatív család vagyunk

A nappalinkat egy ormótlan, girbe-gurba gerenda szeli ketté. Már régóta tervezzük, hogy befedjük valamivel, de eddig nem volt rá lehetőségünk. Aztán múlt héten valamikor megmutattam Zének azokat az indás, ágas-bogas fotókat az egyik lakberendezési portálon. Akkor még nem sejtettem, ennek milyen következményei lesznek. Mert Zé fejben jegyzetelt, tegnap és ma szorgalmasan festett, szögelt, most meg majd télnek idején metszheti a mennyezetről lelógó ágakat, mert olyan lett a nappalink, hogy bizony-bizony azon sem csodálkoznánk, ha maga vasorrú bába lépne valahonnan elő. A gyerekek javasolták tavasszal futtassuk be az egészet borostyánnal, na az lenne még valami...

Az autó

Az autó generátora megadta magát. Nem tudom, mi jöhet még...

Nem kedvelem, de most...

"Már nagyon elegem van abból, hogy az úgynevezett nemzeti, polgári oldalon nekem mindent le kell nyelnem, csak azért, mert nemzeti. Hogy egyfolytában elnézést kell kérnem, ha valami nem tetszik, különben rám sütik, hogy nem vagyok eléggé magyar, meg tolnak át a baloldalra. (...) Elegem van tehát a Julianus barátokból, a Wass Albert filmekből. Elegem van a fércművekből. Művészetet szeretnék látni. A kétharmad birtokában egyes jobboldali megmondóemberek, akarnokok és karrieristák úgy érzik, szabad a pálya, mindent lehet."
(Szörényi Levente)

De aranyos

"Nézd ezt a képet, mennyire aranyos vagyok már hátulról is..." (by petrus)

Így szeretek

Meglesz a karácsonyfánk, hétvégén mehetünk érte.
Idős úr vezetett minket a garázssorok mögött található Vitéz-telepre, ahol az ő kertecskéje is meghúzódik. Már a sarkon szemünk elé tárult az a rengeteg növekedő fácska, ott álltak egymás mellett sorakozva, csillogó fehér ruhában. Persze, hogy Zé az első három méter után megtalálta a nekünk legmegfelelőbbet, én meg csak mentem és mentem volna be a sorok közé, a hó alatt megbújó föld puhasága tartott csak vissza. Míg keresgéltünk, Zé kérdezgetett, a bácsi mesélt. Repülőszázados volt valamikor, abban a városban tanult, ahol én felnőttem. Hirtelen akadt egy csomó közös ismerős. Aztán ott volt a kerti kút, aminek vize öt méter mélyről tör elő itt a dombok között, meg a benzines szivattyú, mert öntözni muszáj volt a nyári forróságban. Aztán elmondta, hogy ne vigyük a fát rögtön a lakásba, csak valami hűvös helyiségbe, s higgyük el, megfogja majd, ha kiültetjük, mert régebben is vittek tőle, az a fa is él és virul.
A jövőben nem is szeretnék városi kereskedőtől vásárolni, mert így fát választani, sokkal nagyobb öröm, egyszerűen természetesebb, emberközelibb.

Ma tudtam meg

Elengedtem a tizenhat éves lányomat élete első, HÁZI BULIjára, aminek eredménye az lett, hogy arra sem emlékszik, mit ivott és mi zajlott körülötte, aminek következménye annyi, hogy elveszítette a barátját* a saját hülyesége miatt . Hát tanulság volt ez mindkettőnk számára. Ő talán mégis fájdalmasabban éli meg, és elgondolkodik azon, megérte-e "nagylánynak" lenni.
Mit tehet ilyenkor a szülő? Beszél és beszél, a gyerek meg duzzog és hallgat, aztán valamikor belátja...

*azóta már kibékültek

Ilyen már soha

2012.12.12. 12:12

Fenyőfa

Gondolkodtunk, hogy oldjuk meg a karácsonyfa vásárlást a jelenlegi körülmények között, aztán eszembe jutott, ha már fenyőfatermeléssel és kereskedéssel is foglalkozó megye vagyunk, próbáljunk meg felhívni egy-két termelőt, hátha sikerülne jutányos áron szert tennünk egy kisebb fára. Két címet is kaptunk, most bizakodom, talán szerencsénk lesz.

Nem hiányzott

Megkaptuk az értesítést az előrefizetős villanyóra felszereléséről is. Ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudok pénzt elővarázsolni a semmiből. Egyszerűen felőröl bennünket a mostani helyzet. Kezd lidércnyomássá válni a karácsonyi várakozás, pedig szeretném, ha békésen és nyugodtan telnének el az ünnepek.
Azt mondják, fontos a pozitív gondolkodás. Nekem csak annyira futja, hogy gyűlölöm  a tehetetlenséget, a lassú ellehetetlenülést, ami lassan, alattomosan fon körbe szövevényes indáival. Képtelen vagyok elfogadni, ami történik velünk.

Álmodtam is

- Jaj, jajj!
- Mi a baj, Zé?
- Lehúztad rólam a takarót. Pedig már elaludtam, álmodtam is... csillámpónikat!

"Kopasz"

Még Zé sem képes öt-hat percnél tovább kinn hagyni a frissen megnyírt ebet az udvaron, ugyanis az reszketve, vacogva, időnként egy-egy könyörgő vakkantást megeresztve ül a bejárati ajtóval szemben, csodára arra várva, hátha beengedjük, futkározni hülye lenne ebben a hidegben. Persze nincs ezen mit csodálkozni, hisz a nap nagy részét egy takaró alatt tölti, időnként meg-megemelve a fejét, unott pislantással szemlélve a körülötte zajló eseményeket. Megértőek vagyunk, tudjuk mi, fázik szegény! Ráadásul az önbizalma sem a régi, mióta "kopasz", magából kilelve ugat meg mindenkit, aki belép a lakásba, minket is. Na, ezt illetően nem vagyunk megértőek.

K. O.

Az már milyen, mikor azon jár az agyunk éjt nappallá téve, hogy tudnánk rendezni valamiféle törlesztést az ex hitelét illetően, amit mi vagyunk lennénk kénytelenek fizetni, na épp akkor megy tönkre a hűtőszekrény, s megint összeomolva látszik minden így karácsony tájékán. Nesze neked pozitív hozzáállás... Ennyire futotta veled.

Már csak ez hiányzott

Valahonnan az ajtó mögül: "mostan kinyílt egy szép rózsa virág, akit régen várt az egész világ"... Iszonyatosan fals, elviselhetetlenül magas, elnyújtott fejhangok idegeket bénító egymásutánja. A lakás különböző pontjain mereven maguk elé bámuló, majd hunyorgó, gyanakvóan vizslató szempárak tulajdonosai. Meggörnyedt hátak, behúzott nyakak, fülekhez emelt kezek. Az óramutató cammogónak tűnő másodpercei. A hideg szél kavarta, zuhogó hó lehangoló látványa az ablakon keresztül. Borús, soha véget nem érő érzése a télnek.
Zé türelmét vesztve a távolból:
- Bevallom, bevallom én öltem meg! Nem bírom tovább! Én öltem meg, beismerem...
- Kit?
- Bárkit. Bááárkit!

 Valamivel később.
- Zé, felhívhatom a kátéertét?
- Ne haragudj, de időközben elveszítettem a hallásomat. Légy szíves, mondd még egyszer!
- Most jó bunkónak lenni? - szól vissza, majd duzzogva elviharzik a szobája felé.
Nem... Nem akarom. Nem szeretném még egyszer. Kérem, mentsenek meg...