Az információ - mintha nem is lenne lényeges - a többi temérdek mennyiségűvel jut el hozzánk, miután Pet beül a szobánkba, s csak mondja, mondja és mondja. Valamikor egy mondat közepén hatalmas levegőt vesz, hogy még hosszú percekig bírja levegővétel nélkül, esélyt sem adva arra, hogy kiküldjük a szobából.
Mint kiderült, drága kislányom azzal henceg az iskolában, ha szóba kerül az örmény-azeri helyzet, hogy az ő nevelőapja ott volt és ő fogta el azt a baltást, s az újságban is benne volt... S akkor körbeállják és kérdezgetik. Még a tanárok is. Huhh, és ez micsoda érzés... Azta.
2012. szeptember 23.
Nem is tudom
- Zé, komolyan annyira kedves tőled, hogy ennyit segítesz nekem!
- Tudom, szívem! Tudom, milyen rendes vagyok...
- Hát ez az. Nem is tudom, mi lesz velem nélküled.
- ???
- Tudom, szívem! Tudom, milyen rendes vagyok...
- Hát ez az. Nem is tudom, mi lesz velem nélküled.
- ???
Vívódok önmagammal
Nagyon bátortalanul hívtam fel apukámat, mert kérni szerettem volna tőle - utólagosan a születésnapomra. Nyáron ment tönkre a fényképzőgépem akkumulátora, pénzünk nincs újra. Kaptam válaszképp egy "talán"-t, ami után a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Ha nincs pénzünk befizetni a rezsinket, akkor megengedhetem-e magamnak az effajta költekezést? A "mentségem" csak annyi, hogy teljesen félembernek érzem magam a gépem nélkül. Nagyon hiányzik egy-egy pillanat megörökítése.
Anyukám azt mondaná, foglald el mással magad: takaríts, varrj, főzz! De vajon, ha az ember nehéz helyzetbe kerül, le kell süllyedjen a létezés szinte nihil szintjére, ami teret ad az rajta és a környezetén egyre inkább eluralkodó elkeseredettségnek és beletörődésnek? Ez vajon a helyes út? Belefásulni a mindennapok tehetetlenségébe? Amikor már nem szólnak a napjaid, hogy nem akarod észrevenni, hanem egyszerűen nem veszed észre a világ megannyi apró csodáját, vagy egyszerűen csak a szépet. Észrevétlen tűnik el a mindennapok varázsa, ami életben tart.
Fotózni szeretnék újra. Az én régi kiöregedett gépemmel. Mindent, ami megérinti a lelkem egy darabját, ami elvarázsol akár csak egy töredékpercnyi időre. Másnak talán semmitmondó dolgokat: az ablakunk alatt csiripelő verebeket, az őszben nyíló dáliákat, a mélyszürke felhőket, az októberi erdő fátyolos fényeit. Csak ennyit szeretnék...
Behajtanád?
- Zé, behajtanád az ajtót? Hideg van már odakinn.
- Ne te, neeee! Nyee te, ha mondom... Neee! Így gondoltad szívem?
- Ne te, neeee! Nyee te, ha mondom... Neee! Így gondoltad szívem?
Mesés almás
Anyukámtól kaptam a receptet, ami - mondhatjuk - korunk válságkonyhájának egyik remeke. Olcsó, mégis istenien finom.
A tészta hozzávalói:
50 dkg liszt, 20 dkg cukor, 150 dkg zsír vagy margarin, 2 dl tejföl, 1 sütőpor, csipetnyi só.
A tésztát kétfelé osztom, kinyújtom. Megtöltöm fahéjas, cukrozott reszelt almával. A tészta tetejét villával megszurkálom, megkenem tojással, de cukrozott tej is megteszi, ha tojás sincs otthon.
2012. szeptember 22.
Amikor kísért(ene) a múlt
Valamikor délelőtt. Szól a telefon.
- Szia! Tudod, ki vagyok?
- Nem.
- Biztos voltam benne, hogy nem emlékszel rám. Pedig én imádom az őrülten szexis hangodat. A mai napig emlékszem rád, nem felejtettelek el. Egyedül vagy?
- Nem és még mindig nem tudom, kivel beszélek.
- Fonyód? Emlékszel a paprikakirályra? Én vagyok a mérnök a partról... Így már tudod?
- Tudom.
- Segíts rajtam... Akarsz velem találkozni?
- Tudom, ki vagy! Tudom, hogy te vagy az a mocskos pedofil állat, aki részegen elmesélte, hogy tette magáévá a tizenegy éves lányát és teszi ezt vele azóta is! Te vagy az a gerinctelen féreg, aki felszedett egy nőt, hogy aztán a henteregjen vele és a lányával, aki tizenhárom éves sem volt. Tudom, ki vagy! Te is tudsz arról, hogy ezeket elmesélted?
Hallom, ahogy bont a vonal... Most biztos azon gondolkodik, bárcsak elfelejtette volna az őrülten szexis hangomat.
- Szia! Tudod, ki vagyok?
- Nem.
- Biztos voltam benne, hogy nem emlékszel rám. Pedig én imádom az őrülten szexis hangodat. A mai napig emlékszem rád, nem felejtettelek el. Egyedül vagy?
- Nem és még mindig nem tudom, kivel beszélek.
- Fonyód? Emlékszel a paprikakirályra? Én vagyok a mérnök a partról... Így már tudod?
- Tudom.
- Segíts rajtam... Akarsz velem találkozni?
- Tudom, ki vagy! Tudom, hogy te vagy az a mocskos pedofil állat, aki részegen elmesélte, hogy tette magáévá a tizenegy éves lányát és teszi ezt vele azóta is! Te vagy az a gerinctelen féreg, aki felszedett egy nőt, hogy aztán a henteregjen vele és a lányával, aki tizenhárom éves sem volt. Tudom, ki vagy! Te is tudsz arról, hogy ezeket elmesélted?
Hallom, ahogy bont a vonal... Most biztos azon gondolkodik, bárcsak elfelejtette volna az őrülten szexis hangomat.
Többször felkeltem
Többször is felkeltem éjjel, mert a nagyfiam még nem érkezett haza. Valamikor hajnalban hallottam a kapu nyikorgását, megnyugodva merültem vissza az álmaimba. Aztán mikor Zé elmesélte, hogy látta a fürdőbe kibotorkáló, még magához nem tért gyermekemet, akinek arcára egy hatalmas, fekete pillangó van rámázolva, megint elkezdtem nyugtalankodni.
2012. szeptember 19.
Majd megszokom
Szigetelték, vakolták, sárgára festették a szomszéd házat. A törött üvegű, kis ablak is eltűnt a tűzfalról, pedig milyen jó volt, mikor a rajta megtörő napsugarak a mi szobánk ablakára verődtek vissza a nyári estéken.
Szép és új, de azért az a régi téglafal az orgonabokorral, amire ráláttam az ablakomból, az hiányzik.
Szép és új, de azért az a régi téglafal az orgonabokorral, amire ráláttam az ablakomból, az hiányzik.
2012. szeptember 17.
Úgy szeretném
- Jaj anya! Úgy szeretném azt a piros nadrágot, pont illene hozzá az a zöld cipő... Milyen jól néznék ki bennük! - dudorászta Petrus az hálószobánk ajtajában, miközben felemelt kezekkel keringett körbe-körbe, míg végül egyensúlyát veszítve nekiesett az ajtófélfának és felébredt.
Valamikor július derekán
Szinte hihetetlennek tűnt, ami azon a nyári napon történt.
Délelőtt még az egyik belvárosi kávézó teraszán üldögéltünk Zsolttal, aki régi ismerős és az egyik helyi gyülekezet pásztora. Kötetlenül beszélgettünk családról, munkáról, Istenről, gyülekezetekről. Zé hangjából érezni lehetett, mennyire elszánt a hitét illetően. Pedig itthon sosem folytattunk úgynevezett direkt beszélgetéseket erről a témáról: a Bibliáról, Jézusról, egyáltalán a hitről. Mégis...
Délután újra ott ültünk istentiszteleten, nem először ezen a nyáron. Szeretjük ezeknek az alkalmaknak a nyugodt, békés, szeretetteljes hangulatát. Zsolt mintha a délelőtti beszélgetést folytatnák, ránézett Zére, ő pedig azzal a bizonyossággal a szívében felállt és egyszerűen csak megvallotta Jézusba vetett hitét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. S ha belegondolok, valahol ez a világ legtermészetesebb dolga... Hogy hazataláljunk Ő hozzá.
Ma reggel kaptam egy levelet a gyülekezet vezetőjétől, benne egy igével Jób könyvéből:
Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét;
És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát.
Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi.
Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.
(Jób 33, 23-30.)
Tudtam, hogy miért küldte. Az jutott eszembe, ó ha valóban angyal lehetnék, akkor biztosan tudnám, hogy mit kell tennem, de még magamat illetően is tanácstalan vagyok, néha annyira elveszettnek érzem magam Isten előtt. Sokszor dühömben még Zét is elküldöma francba ahelyett, hogy csendben maradnék. Mert még mindig rettegek attól, hogy ő is fájdalmat okoz, de én már nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy darabokra hulljon a lelkem. Hogy segíthetnék neki, mikor teli vagyok félelmekkel? Persze az eszemmel tudom, a szeretet legyőz mindent, legyőzi a félelmet is. S azzal is tisztában vagyok, hogy semmi nem történik véletlen...
Délelőtt még az egyik belvárosi kávézó teraszán üldögéltünk Zsolttal, aki régi ismerős és az egyik helyi gyülekezet pásztora. Kötetlenül beszélgettünk családról, munkáról, Istenről, gyülekezetekről. Zé hangjából érezni lehetett, mennyire elszánt a hitét illetően. Pedig itthon sosem folytattunk úgynevezett direkt beszélgetéseket erről a témáról: a Bibliáról, Jézusról, egyáltalán a hitről. Mégis...
Délután újra ott ültünk istentiszteleten, nem először ezen a nyáron. Szeretjük ezeknek az alkalmaknak a nyugodt, békés, szeretetteljes hangulatát. Zsolt mintha a délelőtti beszélgetést folytatnák, ránézett Zére, ő pedig azzal a bizonyossággal a szívében felállt és egyszerűen csak megvallotta Jézusba vetett hitét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. S ha belegondolok, valahol ez a világ legtermészetesebb dolga... Hogy hazataláljunk Ő hozzá.
Ma reggel kaptam egy levelet a gyülekezet vezetőjétől, benne egy igével Jób könyvéből:
Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét;
És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát.
Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi.
Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.
(Jób 33, 23-30.)
Tudtam, hogy miért küldte. Az jutott eszembe, ó ha valóban angyal lehetnék, akkor biztosan tudnám, hogy mit kell tennem, de még magamat illetően is tanácstalan vagyok, néha annyira elveszettnek érzem magam Isten előtt. Sokszor dühömben még Zét is elküldöm
Csendet...
Jó volt a megérzése Szilviának, tizenkettőig valóban nyomtam az ágyat. Ő nem is hívott, bezzeg a mobil egész délelőtt csörgött, Zét hívogatták innen-onnan. Legszívesebben magamra húztam volna paplant, takarót, párnát, hogy csend vegyen körül, de dél körül feladtam, inkább kikászálódtam az ágyból és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Ideje volt, hogy valami életet leheljek magamba, így egy jó forró zuhany után neki is álltam főzni visszafeküdtem egy kis időre, hogy aztán tényleg hozzákezdjek a főzéshez.
Valami fránya vírus üthetett ki.
Valami fránya vírus üthetett ki.
Túlélni (az éjszakát) Picassoval
Pablo Picassoval mindig úgy voltam, hogy jobb szerettem az életéről olvasni, mint a műveit nézegetni. Elismerem én a munkásságát, betéve tudtam annak idején a korszakait, műveinek címét is. Bár a Guernica elemzésétől a hidegrázás kerülgetett, mert minden tanár úgy vetette rá magát a témára, mintha a művésznek ez lenne az egyetlen alkotása.
Ma mégis épp ez a mű volt az, ami mosolyra fakasztott. Egy karikatúrán találkoztam vele, ahol a bejárónőre bízták a szoba takarítását. Káosz, majd rend mindenütt. Nem csak elgondolkodtam a két kép közti különbségen, de tovább is gondoltam azt elvonatkoztatva a mű eredeti mondanivalójától. Majd rákerestem Picasso többi művére, hátha... De nem.
Mi a nyavalya?
Éreztem én már kora este, hogy valami nem stimmel velem. Míg pakoltam a ruhákat, időnként megszédültem, enyhe hányinger is környékezett. Gondoltam, nagy bajom nem lehet, mert senkinek nem tűnt fel, hogy alig állok a lábamon. Azt azért mégsem gondoltam, hogy az esti fürdésnél - talán a melegvíz hatására - alle cuzámmen távozik belőlem a mai ebéd. Még szerencse, hogy nem vacsoráztam.
Fürdés után leroskadva az ágyra még morfondíroztam egy kicsit, hogy most lefeküdjek-e, de mivel Zé rám se hederített, inkább úgy döntöttem kábítom magam még egy kis nu jazz-zel és nyelek nagyokat, hátha megúszom a folytatást... Nem mintha az érdekelne valakit is.
Fürdés után leroskadva az ágyra még morfondíroztam egy kicsit, hogy most lefeküdjek-e, de mivel Zé rám se hederített, inkább úgy döntöttem kábítom magam még egy kis nu jazz-zel és nyelek nagyokat, hátha megúszom a folytatást... Nem mintha az érdekelne valakit is.
2012. szeptember 13.
Van egy mondat...
„Szükségem van rád.” De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. Azért van szükségem rád, mert a bennem lévő szeretetnek van szüksége rád. Téged választott, téged akar szeretni. És neked akar adni minden szépet és jót, amit addig összegyűjtött. És ha ez megtörténik, ez számomra mindennél több. Vagyis, valóban, ebben van némi önzés, hiszen mindez engem (is) boldoggá tesz. Ha te boldog vagy, én is az vagyok. Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat.
Létezik ez a mondat.
(Csitáry-Hock Tamás)
Azok a születésnapok
Kamilla a napokban lett tizenhat, jómagam negyvenhárom, anyukám hatvanhárom, Máté fiam pedig ma töltötte be a tizennyolcadik életévét. S most október elejéig szünet.
Mikor végigsorolom magamban a születésnapokat, valamiért mindig Máté jut eszembe, aki időnként, ha cseng a telefon, megköszörülve a torkát így szól bele:
- Halló tessék, (család neve) rezidencia! Mit óhajt?
Ilyenkor a vonal túlsó végén síri némaságba burkolóznak egy röpke pillanat erejéig, majd gyorsan leteszik a telefont.Mi meg intelligens emberhez méltón hangosan röhögcsélünk, miközben próbáljuk magunk elé képzelni a hívó arckifejezését.
Mikor végigsorolom magamban a születésnapokat, valamiért mindig Máté jut eszembe, aki időnként, ha cseng a telefon, megköszörülve a torkát így szól bele:
- Halló tessék, (család neve) rezidencia! Mit óhajt?
Ilyenkor a vonal túlsó végén síri némaságba burkolóznak egy röpke pillanat erejéig, majd gyorsan leteszik a telefont.
Lesz másik
Az a munkalehetőség, amiben pár napja még reménykedtem, nem jött össze. Így utólag azt mondhatom, szerencsémre. Így aztán rossz kedvem sincs a történtek miatt.
Ez már bűnügy, az bizony
Mint megtudtuk, a szomszéd nem úszta meg a c-típusú állampolgár tegnap esti látogatását. Két HILTI fúrógépe és egy sarokcsiszolója bánta. Valószínű az adott időpontban már csak a kerékpárokért jöttek volna vissza. Nekünk is voltak, de azokat már ellopták.
A héten a tizenharmadik bejelentés érkezett hasonló esetről a rendőrségre. Mindegyik a környékről. Csak mert az országban nincs szervezett... Nem folytatom.
A héten a tizenharmadik bejelentés érkezett hasonló esetről a rendőrségre. Mindegyik a környékről. Csak mert az országban nincs szervezett... Nem folytatom.
Dilemma
Most akkor legyek irigy az ország keleti részén élő állampolgárokra vagy ne? Mert ezt a hideget nem szeretem...
2012. szeptember 12.
Cigánybűnözés, ne már...
A szobánkban olvasgatok, miközben fél füllel hallgatom az ereszen átfolyó víz csörgedezését.
- Végre esik, végre esik - mormolom magamban, mint valami csendes, békés eszelős, mert annyira vártam, s olyan megnyugtatólag hat rám most az eső minden apró zaja. Hangos kiáltásra rezzenek össze, kicsit meg is ijedek. Egy férfi önmagából kikelve mondja és mondja a magáét. Fel sem eszmélek, Zé már ugrik a fotelből, épp csak cipőt kap a lábára, úgy rohan kifelé. A kutya ugat és morog, nem akar elhallgatni. Végül csak elcsendesedik a környék, de Zé nem jön.
A kíváncsiságom erősebb az ijedelemnél, megyek utána. Látom, a szomszéddal beszélget, aki mint kiderült, már jó ideje kinn álldogál a teraszon. Épp az építkezéshez szükséges szerszámait vette számba, mikor arra lett figyelmes, hogy egy idegen lopakodik az udvarán. Nem tudom, melyikőjük lepődött meg jobban, de a szomszéd szerencsés volt, jótékonyan rejtette el a fedett terasz árnyéka az egyébként is felhős éjszakában. Ösztönösen kiáltott rá az illetéktelen behatolóra. Az ijedtében neki rohant a kerítésnek, de azért (sajnos) még időben sikerült meglépnie.
Nos, majdnem tanúi lettünk annak, amit megélhetési bűnözésnek neveznek. Csak azt nem tudom, nekem miért is nem jut eszembe ilyet csinálni? Mert megmondták, ebben az országban nincs cigánybűnözés. Tehát nekem kellett volna, hogy ilyenen járjon az eszem. De akkor mit keresett itt ez a "kedves", hiperpigementált fiatalember?
Eszembe jutnak egyik lányom mosolyt fakasztó szavai évekkel ezelőttről:
- Nem vagyok rasszista, de egyre inkább...
- Végre esik, végre esik - mormolom magamban, mint valami csendes, békés eszelős, mert annyira vártam, s olyan megnyugtatólag hat rám most az eső minden apró zaja. Hangos kiáltásra rezzenek össze, kicsit meg is ijedek. Egy férfi önmagából kikelve mondja és mondja a magáét. Fel sem eszmélek, Zé már ugrik a fotelből, épp csak cipőt kap a lábára, úgy rohan kifelé. A kutya ugat és morog, nem akar elhallgatni. Végül csak elcsendesedik a környék, de Zé nem jön.
A kíváncsiságom erősebb az ijedelemnél, megyek utána. Látom, a szomszéddal beszélget, aki mint kiderült, már jó ideje kinn álldogál a teraszon. Épp az építkezéshez szükséges szerszámait vette számba, mikor arra lett figyelmes, hogy egy idegen lopakodik az udvarán. Nem tudom, melyikőjük lepődött meg jobban, de a szomszéd szerencsés volt, jótékonyan rejtette el a fedett terasz árnyéka az egyébként is felhős éjszakában. Ösztönösen kiáltott rá az illetéktelen behatolóra. Az ijedtében neki rohant a kerítésnek, de azért (sajnos) még időben sikerült meglépnie.
Nos, majdnem tanúi lettünk annak, amit megélhetési bűnözésnek neveznek. Csak azt nem tudom, nekem miért is nem jut eszembe ilyet csinálni? Mert megmondták, ebben az országban nincs cigánybűnözés. Tehát nekem kellett volna, hogy ilyenen járjon az eszem. De akkor mit keresett itt ez a "kedves", hiperpigementált fiatalember?
Eszembe jutnak egyik lányom mosolyt fakasztó szavai évekkel ezelőttről:
- Nem vagyok rasszista, de egyre inkább...
2012. szeptember 11.
Nyáron készült fotók - Sziki sóvirág
Az előző bejegyzés kapcsán. "Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok..."
Az ősz illata
Emlékszem, mikor egy késő augusztusi reggelen megéreztem az ősz illatát, szinte belesajdult a szívem. Akkor tudatosult bennem igazán, micsoda iramban repült tova a nyár, a terheink elvettek teret és időt, alig jutottak percek és órák az egymással való törődésre, az egymásra figyelésre, mert szinte minden pillanatunknak ura volt a létért való küzdelem, amiről úgy éreztük időnként felemészt minket.
Nézem a kicsiny kertünket, már csak a paradicsom piroslik, egy kevéske petrezselyem zöldül az ágyás szegélye mentén. Zizeg a száraz fű a talpunk alatt, kókadtan lógnak az aranyeső sápadt levelei a kerítés mentén. Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok is. Csak az északi falra felfutó vadszőlő virít zölden, egyre magasabbra és magasabbra törve keres támaszt magának.
Esőért kiált a természet. Én is esőért kiáltok Uram! Esőért, ami megöntözi a lelkünket, hogy ne fogyjon el a remény. Nem, nem vagyok megkeseredett. Inkább csak szomorú vagyok, és olykor elbizonytalanodom. Mert szeretnék lépni, de nem tudok. Mert nem engedik, hogy lépjek. Ott van előttem az út, amit végig kell járnom. Már annyiszor megálltam, megpihentem, letértem és annyi akadályon túljutottam. Talán most értem abba a korba, hogy úgy érzem, már nem akarok állni, kitérőket tenni, menni szeretnék tovább és tovább. Csak még arra nem találom a választ, hogyan és miképp.
Nézem a kicsiny kertünket, már csak a paradicsom piroslik, egy kevéske petrezselyem zöldül az ágyás szegélye mentén. Zizeg a száraz fű a talpunk alatt, kókadtan lógnak az aranyeső sápadt levelei a kerítés mentén. Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok is. Csak az északi falra felfutó vadszőlő virít zölden, egyre magasabbra és magasabbra törve keres támaszt magának.
Esőért kiált a természet. Én is esőért kiáltok Uram! Esőért, ami megöntözi a lelkünket, hogy ne fogyjon el a remény. Nem, nem vagyok megkeseredett. Inkább csak szomorú vagyok, és olykor elbizonytalanodom. Mert szeretnék lépni, de nem tudok. Mert nem engedik, hogy lépjek. Ott van előttem az út, amit végig kell járnom. Már annyiszor megálltam, megpihentem, letértem és annyi akadályon túljutottam. Talán most értem abba a korba, hogy úgy érzem, már nem akarok állni, kitérőket tenni, menni szeretnék tovább és tovább. Csak még arra nem találom a választ, hogyan és miképp.
Mondom a magamét
Egy ismerősöm több éve munkanélküli, akárcsak jómagam. Annak idején visszautasította az önkormányzati támogatást, mert mint mondta, ő nem fog az aljával utcát söpörni. Így semmiféle orvosi ellátásra sem jogosult. Aztán nem ment el a munkaügyi központba meghosszabbíttatni a regisztrációját, mert egyszerűen lusta volt rá. Nem rég ugyan elvállalt egy üzletkötői munkát, de ahhoz meg vállalkozói engedély kell, így onnan a cégvezetés jóindulatából csurran-cseppen csak valami.
Időnként felhívom, mert tudom, rajtam kívül nem igazán keresi senki. Magára maradt. Tudok arról, hogy néha kenyérre sem futja, éhezik. Pár napja mi segítettünk neki.
Tegnap Zé talált egy munkalehetőséget számára a helyi újságban. Felhívtam a céget, csupán egy tesztet kell kitölteni, mindenkit felvesznek, aki sikeresen kitölti. Persze a meló nem egy leányálom, gépsoron alkatrészek összeillesztése. A fizetés is kevés, de kapna mellé étkezési utalványt, ruhapénzt.A mai napon tízre kellett volna mennie. Ő akkor csörgött rám. Otthonról. Beteg. Most itt be is fejezhetném, teret adva ezzel az indulataimnak, de az illető elmondása szerint pénteken is lesz felvétel. Talán akkor el tud menni, ha addigra meggyógyul... Sőt már egy másik helyről is keresték.
Próbálok mosolyogni, miközben magamban mondom a magamét, mert minek görcsölök én azon, hogy neki munkahelye legyen, mikor ő talán nem is akar dolgozni? Na majd meglátjuk...
Időnként felhívom, mert tudom, rajtam kívül nem igazán keresi senki. Magára maradt. Tudok arról, hogy néha kenyérre sem futja, éhezik. Pár napja mi segítettünk neki.
Tegnap Zé talált egy munkalehetőséget számára a helyi újságban. Felhívtam a céget, csupán egy tesztet kell kitölteni, mindenkit felvesznek, aki sikeresen kitölti. Persze a meló nem egy leányálom, gépsoron alkatrészek összeillesztése. A fizetés is kevés, de kapna mellé étkezési utalványt, ruhapénzt.A mai napon tízre kellett volna mennie. Ő akkor csörgött rám. Otthonról. Beteg. Most itt be is fejezhetném, teret adva ezzel az indulataimnak, de az illető elmondása szerint pénteken is lesz felvétel. Talán akkor el tud menni, ha addigra meggyógyul... Sőt már egy másik helyről is keresték.
Próbálok mosolyogni, miközben magamban mondom a magamét, mert minek görcsölök én azon, hogy neki munkahelye legyen, mikor ő talán nem is akar dolgozni? Na majd meglátjuk...
2012. szeptember 9.
A Terítő
Hát elég furcsán nézett rám Zé, mikor feltettem a frissiben szerzett, csipkeszegéssel díszített terítőt a hálószoba ablaka elé.
- Mi bajod vele?- Ez egy terítő...
- Az. De ezt ki tudja? Sötétítőnek épp megfelel. Sokkal szebb, mint a régi.
- Szívem, ez akkor is egy terítő...
- Igen???
Feladta, inkább kiment a szobából.
2012. szeptember 7.
Nem látom a kiutat
Nos gondolkodhatunk... Melyik közüzemi szolgáltatást kapcsolják ki nálunk először talán még a hónapban? A vizet, a gázt vagy a villanyt? Ahol lehetett visszavettünk, a szolgáltatásokat módosíttattuk, hogy kevesebbet kelljen fizetni. S most valahogy mégis úgy tűnik, ennyire futotta, hiába van munka a láthatáron, az idő kevés ahhoz, hogy a tartozásokat rendezni tudjam.
Sosem gondoltam, hogy egyszer szembe kell nézzek azzal a ténnyel, hogy nem tudok gondoskodni a gyerekeimről, bármennyi is szeretnék. Éveken keresztül sikerült, egyedül... De most egyszerűen nem megy.
Sosem gondoltam, hogy egyszer szembe kell nézzek azzal a ténnyel, hogy nem tudok gondoskodni a gyerekeimről, bármennyi is szeretnék. Éveken keresztül sikerült, egyedül... De most egyszerűen nem megy.
2012. szeptember 6.
Miért bántottad?
- Miért bántottad?
- Miért bántottam volna?
- Rosszindulatú voltál vele.
- Ne mondjon ilyet...
- Ez még nem ok arra, hogy így bánj vele. Miért kellett vele rosszindulatúnak lenned?
- Mert az akartam lenni és kész!
- Micsoda? Rosszindulatú akartál lenni?
- Igen. Rosszindulatú akartam lenni. Na és akkor mi van? Veled még sosem fordult elő?
- Nem... Régebben mégis, voltam az. De nem úgy, mint most te...
Persze ez nem ment fel semmi alól. Volt olyan, hogy rosszat akartam másnak. Mert annyit "ütött-vert" a szavaival, alázott meg a tetteivel, hogy úgy éreztem belepusztulok. Azt akartam, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, milyen az, ha a fájdalom belemar a szívébe, a lelkébe, hogy megbéklyózza az elméjét, a gondolatait. Pedig tudtam, a bosszú csak arra jó, hogy önmagunk lesüllyedjünk a másik szintjére. Vagy még lejjebb. Nincs jogom beleavatkozni a másik életébe, nincs jogom arra, hogy rosszat akarjak neki. Mert valamiért az az ember ilyenné vált. Nem született gonosznak, az évek nyomorították meg, s emiatt lövöldözi a mérgezett nyilait a másik felé. A saját mérgeivel próbál gyilkolni, amik már évek óta mételyezik a lelkét. Ha engeded, s amíg engeded.
Már megbántam, hogy másnak rosszat akartam, mert ezzel magamnak ártottam a legtöbbet. Isten bocsássa meg...
- Miért bántottam volna?
- Rosszindulatú voltál vele.
- Ne mondjon ilyet...
- Ez még nem ok arra, hogy így bánj vele. Miért kellett vele rosszindulatúnak lenned?
- Mert az akartam lenni és kész!
- Micsoda? Rosszindulatú akartál lenni?
- Igen. Rosszindulatú akartam lenni. Na és akkor mi van? Veled még sosem fordult elő?
- Nem... Régebben mégis, voltam az. De nem úgy, mint most te...
Persze ez nem ment fel semmi alól. Volt olyan, hogy rosszat akartam másnak. Mert annyit "ütött-vert" a szavaival, alázott meg a tetteivel, hogy úgy éreztem belepusztulok. Azt akartam, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, milyen az, ha a fájdalom belemar a szívébe, a lelkébe, hogy megbéklyózza az elméjét, a gondolatait. Pedig tudtam, a bosszú csak arra jó, hogy önmagunk lesüllyedjünk a másik szintjére. Vagy még lejjebb. Nincs jogom beleavatkozni a másik életébe, nincs jogom arra, hogy rosszat akarjak neki. Mert valamiért az az ember ilyenné vált. Nem született gonosznak, az évek nyomorították meg, s emiatt lövöldözi a mérgezett nyilait a másik felé. A saját mérgeivel próbál gyilkolni, amik már évek óta mételyezik a lelkét. Ha engeded, s amíg engeded.
Már megbántam, hogy másnak rosszat akartam, mert ezzel magamnak ártottam a legtöbbet. Isten bocsássa meg...
Macskák és egerek
Nem tudom, miféle aura lengte körbe a házunkat, de éjjel egy hatalmas fekete kandúr nézett befelé a lányok szobájának ablakából - mintegy ugrásra készen, reggel pedig egy fehér macska vizslatta érdeklődve a konyhánkat az ablak üvegén keresztül. Később tovább sétálva a párkányon annyira elterelte valami a figyelmét, hogy észre sem vette, ahogy Zé ablakot nyit, és szólítgatni kezdi.
Persze lehet az is, hogy nincs itt szó semmiféle auráról, egyszerűen csak az egerek szaporodtak el felénk.
Persze lehet az is, hogy nincs itt szó semmiféle auráról, egyszerűen csak az egerek szaporodtak el felénk.
2012. szeptember 5.
A drága és kedves...
- Szívem, mennyi idős is leszel a közeljövőben? Harmincnégy?
- Jaj, már Zééé...
- Ja, persze... Fordítva...
- Szívem, eljönnél velem a boltba? Szükségem lesz egy vén szatyorra.
- Jaj, már Zééé...
- Ja, persze... Fordítva...
- Szívem, eljönnél velem a boltba? Szükségem lesz egy vén szatyorra.
2012. szeptember 4.
Mert már felnőtt
- Anya, én haza akarok költözni!
- Te jó ég! Mi történt?
- Elköltöztem az albérletbe...
- De... Ezt akartad, nem?
- Igen, de nem jó. Egyedül vagyok és nem akarok egyedül lenni. El akarok menni innen...
- Mióta vagy ott?
- Egy órája...
- Egy órája??? Egy órája költöztél oda???
- Igen, a Tibiék hoztak el...
- Mit szól ehhez Tibi?
- Ő mondta, hogy ne jöjjek el tőlük, mindenki mondta... Azt szerette volna az egész család, hogy maradjak ott, átrendezték a szobát is miattam.
- És akkor?
- Hát én akartam eljönni... Mert féltem, mi lesz a Tibivel.
- És most?
- Vissza akarok menni a Tibihez... A Tibit akarom.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom, de már eltörtem egy angyalkát is, ami a hűtő tetején volt.
- Angyalkát? Azt mondtad arab, akitől bérled a szobát.
- Az, de elég fura, mert kis virágmintás ingei vannak és a vécépapír is rózsaszín... És különben is a Tibit akarom.
- Akkor hívd fel Tibit!
- De most hogy hívjam fel, miután elhoztak ide?
- Hát egyszerű, elmondod neki, amit nekem... Az angyalkát nem kell, csak a többit.
- Jó, akkor most leteszem.
Azóta visszaköltözött. A Tibihez...
- Te jó ég! Mi történt?
- Elköltöztem az albérletbe...
- De... Ezt akartad, nem?
- Igen, de nem jó. Egyedül vagyok és nem akarok egyedül lenni. El akarok menni innen...
- Mióta vagy ott?
- Egy órája...
- Egy órája??? Egy órája költöztél oda???
- Igen, a Tibiék hoztak el...
- Mit szól ehhez Tibi?
- Ő mondta, hogy ne jöjjek el tőlük, mindenki mondta... Azt szerette volna az egész család, hogy maradjak ott, átrendezték a szobát is miattam.
- És akkor?
- Hát én akartam eljönni... Mert féltem, mi lesz a Tibivel.
- És most?
- Vissza akarok menni a Tibihez... A Tibit akarom.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom, de már eltörtem egy angyalkát is, ami a hűtő tetején volt.
- Angyalkát? Azt mondtad arab, akitől bérled a szobát.
- Az, de elég fura, mert kis virágmintás ingei vannak és a vécépapír is rózsaszín... És különben is a Tibit akarom.
- Akkor hívd fel Tibit!
- De most hogy hívjam fel, miután elhoztak ide?
- Hát egyszerű, elmondod neki, amit nekem... Az angyalkát nem kell, csak a többit.
- Jó, akkor most leteszem.
Azóta visszaköltözött. A Tibihez...
2012. szeptember 1.
"A reneszánszból itt ragadt figura"
Felvettem a telefont, de alig tudtam figyelni a szavakra, mert a mélyből akaratlan törtek elő az emlékek, a könnycseppek ott ültek a szemem sarkában, de nem tudtam sírni, nem akartam sírni, mert volt valaki a vonal túlsó végén, aki segítséget várt, s Zé sem értett volna meg és a gyerekek sem. Én pedig nem szerettem volna magyarázkodni.
Egy időben mindig felénk vezetett az útja, megállt a kapuban kopottas, szedett-vedett ruhájában, rám mosolygott, s csak annyit kérdezett:
- Na ugye, tudod miért jöttem?
- Persze Gyuri, gyere nyugodtan!
Leült a gépem elé, intézte a leveleit, olvasgatott, keresgélt, majd megmutatta a festményeit, elmesélte újra és újra a Szahara-expedíción szerzett élményeit, s mindig emlegettük a meséit is, amiket a gyermekeim már óvodás koruk óta ismertek. Csak hallgattam a szinte hihetetlen történeteit, keserédes meséit a múltról. Volt valami különleges benne, amiért nagyon kedveltem őt. Nem tudnám leírni, mi volt az, talán nincsenek is rá szavak. Az egész lényét átjárta, már a kapuban felejtett cinkosan szelíd mosolyában ott bújkált a jöttekor. Ami miatt nehéz volt útjára engednem a dolga végeztével. Olykor ott álltam a házunk előtt, s csak néztem egyre távolodó, kedvesen esetlen járását, míg ő maga el nem tűnt a fák alatt. Ő így ír magáról:
"A reneszánszból itt ragadt figura, tollal, ecsettel, jobb híján számítógéppel - író, újságíró, talán festő is, kultúraszervező, szellemi ezermester. Ennyi. Festek, mert kell az nekem a teljes élethez. Meg mert tanultam ezt-azt, és nem szeretném, ha nem adhatnám tovább. Volt néhány kiállításom, lesz is. Megjelent néhány könyvem, remélhetőleg még néhány megjelenik. Élek, ahogy tudok, vagyok, aki vagyok."
Most értesültem róla, hogy Földvári Gyuri pár napja elhunyt, már nem itt írja a meséit. Most többen hangoztatják, hogy a barátjuk volt, de én nem merem ezt leírni. Kedveltük egymást, olykor egymás mellé sodort minket az élet, hogy életünk pillanatnyi titkait egymás fülébe súgjuk, hogy aztán azok tova suhanjanak a könnyed nyári széllel...
2012. augusztus 31.
Pánikroham?
Nem tudom, mi történt velem. Már akkor borzasztóan rossz érzés kerített hatalmába, mikor megláttam azt az embertömeget a papír és írószer üzletben. De muszáj volt bemennem megvásárolni a hiányzó holmikat a suliba! Épp a grafit ceruzák közt válogattam, mikor éreztem, ahogy szinte egyik pillanatról a másikra kiver a veríték. Beszélni sem volt kedvem. A kígyózó sorban állva már szinte minden erőm elhagyott, mikor Kamilla lányom szinte megrökönyödve nézett rám:
- Anya, te nagyon rosszul nézel ki!
Akkor már hányingerrel is küszködtem. Végül Zé parancsolt ki az üzletből, én pedig nem nézve senkire, siettem a kijárat felé. Szinte megváltás volt a friss levegő. A soron következő bevásárló központból ugyanígy menekültem.
Pánikroham? Még sosem éreztem ilyesmit.
- Anya, te nagyon rosszul nézel ki!
Akkor már hányingerrel is küszködtem. Végül Zé parancsolt ki az üzletből, én pedig nem nézve senkire, siettem a kijárat felé. Szinte megváltás volt a friss levegő. A soron következő bevásárló központból ugyanígy menekültem.
Pánikroham? Még sosem éreztem ilyesmit.
2012. augusztus 30.
Fogyok a disznókkal
Sejtettem valahol, mégis megkönnyebbültem, mikor az orvos mosolygós hangon közölte, semmi komoly bajom sincs. Így most adtam magamnak három hónapot, aztán újra kérek egy laborvizsgálatot, ha szükséges. Gyógyszerre nincs szükségem, csak diétára, s kicsit egészségesebb életmódra.
Megrendeltem a kókuszzsírt is, amit ajánlottak. Az íze teljesen semleges, főzni is kitűnően lehet vele. Arról már régebben olvastam, hogy nagyon egészséges, használata olyan zsírsavakat juttat a szervezetbe, amilyen az anyatejben található (laurinsav), ami pedig jótékony hatással van az immunrendszerre. Arra az érdekességre viszont csak a napokban bukkantam rá, hogy jótékony hatásának felfedezése a negyvenes évek Amerikájához fűződik, amikor is olcsó kókuszzsírral akarták felhízlalni a sertéseket. A disznók viszont a remélt hízás helyett hirtelen fogyásnak indultak, aminek oka épp az említett kókuszzsír volt.
Megrendeltem a kókuszzsírt is, amit ajánlottak. Az íze teljesen semleges, főzni is kitűnően lehet vele. Arról már régebben olvastam, hogy nagyon egészséges, használata olyan zsírsavakat juttat a szervezetbe, amilyen az anyatejben található (laurinsav), ami pedig jótékony hatással van az immunrendszerre. Arra az érdekességre viszont csak a napokban bukkantam rá, hogy jótékony hatásának felfedezése a negyvenes évek Amerikájához fűződik, amikor is olcsó kókuszzsírral akarták felhízlalni a sertéseket. A disznók viszont a remélt hízás helyett hirtelen fogyásnak indultak, aminek oka épp az említett kókuszzsír volt.
Anya kezdődik...
A legnagyobb lányom zokogva hívott fel délután, haza akar jönni. Elege van az egyetemből, a barátjából, azt mondja, ő inkább elmegy Afrikába önkéntesnek. Remélem, nem gondolja komolyan, hisz négy, kilences átlaggal zárta az évet. Az egyetem elvégzése után is el lehet menni Afrikába...
Az eggyel kisebbik a tegnap estét zokogta végig, mert bár felvették a pécsi egyetemre (igaz, nem az elsőnek megjelölt szakra), az egyik legrosszabb kollégiumban kapott helyet, ahová nem szeretne menni. Vigasz, ha már elindul az év, kérheti az áthelyezést máshová.
A nagyfiam ugyan kitűnő előrehozott érettségit tett angol nyelvből, de már jelezte, ha a nyelvizsgájához nem is, de matematikából külön tanárra lesz szüksége a jövőre esedékes felvételije miatt. Esténként pontokat és krediteket számol, s hozzám rohan, ha nem ért valamit. Én az egészet nem értem...
A negyedik a gimnáziumot kezdi, kollégiumba költözik, ráadásul csak ide a város túlsó végére, de hát ez is az AJTP része.
A két kicsi egyezkedik, mikor hogy járnak majd suliba, hisz ők még egyfelé mennek, de már nem sokáig. A legkisebb lányom nyolcadikos, a legkisebb is ötödikbe lép.
Még mindig úgy írom és fogom is: kicsik, pedig már minden gyermekem nagy, nagyobbacska, semmiképpen sem kicsi. Nem gondoltam én ezt annak idején végig, nem... Pedig komolyan annyira büszke vagyok rájuk. Csak néha úgy érzem, nincs elég erőm és türelmem, s ilyenkor mindig arra gondolok, legalább időm legyen...
Az eggyel kisebbik a tegnap estét zokogta végig, mert bár felvették a pécsi egyetemre (igaz, nem az elsőnek megjelölt szakra), az egyik legrosszabb kollégiumban kapott helyet, ahová nem szeretne menni. Vigasz, ha már elindul az év, kérheti az áthelyezést máshová.
A nagyfiam ugyan kitűnő előrehozott érettségit tett angol nyelvből, de már jelezte, ha a nyelvizsgájához nem is, de matematikából külön tanárra lesz szüksége a jövőre esedékes felvételije miatt. Esténként pontokat és krediteket számol, s hozzám rohan, ha nem ért valamit. Én az egészet nem értem...
A negyedik a gimnáziumot kezdi, kollégiumba költözik, ráadásul csak ide a város túlsó végére, de hát ez is az AJTP része.
A két kicsi egyezkedik, mikor hogy járnak majd suliba, hisz ők még egyfelé mennek, de már nem sokáig. A legkisebb lányom nyolcadikos, a legkisebb is ötödikbe lép.
Még mindig úgy írom és fogom is: kicsik, pedig már minden gyermekem nagy, nagyobbacska, semmiképpen sem kicsi. Nem gondoltam én ezt annak idején végig, nem... Pedig komolyan annyira büszke vagyok rájuk. Csak néha úgy érzem, nincs elég erőm és türelmem, s ilyenkor mindig arra gondolok, legalább időm legyen...
Drágám
- Zé, nem akarsz szeretkezni?
- Most képtelen vagyok erre szívem!
- Akkor csináljunk valami mást!
- Na jó, figyelj csak! Felolvasok neked...
- Most képtelen vagyok erre szívem!
- Akkor csináljunk valami mást!
- Na jó, figyelj csak! Felolvasok neked...
2012. augusztus 25.
Csak egy kósza gondolat
Naiv voltam, mert gondolni mertem... Hogy hamar túl teszem-e magam a történteken, illetve meg nem történteken, még nem tudom.
2012. augusztus 24.
Mert kreatív család vagyunk
Zé vissza se nézve ment ki a partra, a legkisebb is olyan furcsán nézett rám:
- Anyuka, te hány éves is vagy?
Hát törődjek én velük? Miért nem építhetek várat, ha már ennyire sekély a víz? Nem keltem fel, csak azért is csorgattam, építettem, ha egy-egy hullám el is mosta az elején a váram alapját. Aztán már a Fixi is segített, majd Zé is csatlakozott, mert a kíváncsisága erősebb volt, minthogy leheveredjen a fűbe az ásítozó, lustálkodó napozók közé. Erősítettük, magasítottuk, várfal készült a víz ellen, tornyokat építettünk az őröknek, vízi növényekkel feldíszített teraszt alakítottunk ki a szerelmeseknek. Aztán Zé és a legkisebb hullámokat "korbácsoltak". Szép lassan hullott alá az iszapfal, majd simult el a víz szintje felett szinte észrevétlen. Mi pedig halkan kántáltuk:
- Vár állott, most kőhalom, kedv s öröm röpkedtek...
Mert nem csak kreatívak vagyunk.
Újra Balaton
Csak ott álltam a fonyódi parton és nem akartam hinni a szememnek. Idén már második alkalommal. Nyár elején a part menti sziklák közül tűnt el a víz, most meg...
Mert én szeretek a víz mellett feküdni és becsukott szemmel hallgatni, ahogy a hullámok nekicsapódnak a köveknek. Elrévedni a messzi távolba, vagy a part mellett úszkáló kishalakat figyelni, ahogy be-betévednek a kövek közé, hogy aztán villámgyorsan elillanjanak onnan. Most meg csak ott ültem a parton és bámultam, ahogy Zé és a legkisebb rúgdossák a bokáig sem érő vizet. Jókat mosolyogtam egy idős házaspáron, akik rózsaszín napernyőt vonszoltak maguk után, majd alkalmas helyet találva annak, apus leszúrta azt az iszapba, hogy mamus annak árnyékában pihenhessen. Mamus körbenézett, majd megnyugodva, hogy senki nem nézi őket (mert egy rózsaszín napernyő nyilván senkinek nem szúr szemet), rávetette magát egy gumimatracra, miközben apus kényelmesen elhelyezkedett az ernyő alatt. De hol a matrac úszott arrébb, hol a napernyőt kapta fel a szél. Apus győzött rohangálni a vízbe asszonyért, ernyőért, majd kifáradva nyúlt el a langymeleg víz iszapjában. Közben Zé és Fixi teljesen eltűntek a szemem elől, sőt Kamilla lányom és a barátnője is. Én pedig még mindig ott ültem a parton és néztem az ég kékje alatt repkedő sirályokat, a part mentén úszkáló hattyú családot, na meg az iszapban csúszkáló fürdőzőket (délután láttam egy kagylót, ugyanazon mozgással haladt a sekély vízben, mint ők), s azon gondolkodtam, hogy lám, szép lassan fogyatkozunk, már csak három gyerek jött velünk, azok közül is egy - nem a miénk... Aztán előkerült Zé és a legkisebb, unszolásukra velük tartottam a langymeleg vízbe, hogy aztán krokodilként hasítsam a vizet, majd lamantinként haladjak a part felé. Nesze neked balatoni romantika!
2012. augusztus 21.
Keresgélünk, nézelődünk
Hónapok óta tervezzük, hogy magunk mögött hagyjuk a várost, ahol élünk. Nincsenek munkahelyek, nem történik semmi. Van ugyan egy réteg, aki biztonságban érzi magát, a többiek szép lassan válnak mosolytalan zombivá vagy menekülni próbálnak, mint mi is. Tősgyökeres, röghöz kötött emberek húznak sarut a lábukra, hogy tovább álljanak innen. Zé vidéki falvak ingatlanjai között böngészett eddig, főleg Budapest környékén és az Alföldön, pár napja csak a fővárosiakat nézi. Mert szeretnénk mi kertészkedni, állatokat tartani, de számunkra most a munkahely megteremtése mindennél fontosabb. Szép lassan magasodnak az adóssághegyeink, lépnünk kell, mielőtt mindent elveszítünk. Már Kőbánya, Újpalota és Békásmegyer apró paneljeivel is szemezgetünk, áthidaló megoldásnak bármi megteszi. Hozzám legközelebb azonban mégis azok a régi, többé-kevésbé lepukkant udvari lakások állnak, amik elindítják a az alkotó fantáziát, amiket kedvedre alakíthatsz nem csak belül, de kívül is.
Inkább hallgatok
Cefetül éreztem szinte egész nap magam. Még Zének sem beszélek arról, hogy olykor az egész világ kifordulni látszik a helyéből, amikor felállok valahonnan. Így is hálás vagyok a türelméért. A gyerekek előtt még inkább hallgatok, inkább higgyék azt, hogy kicsit elhagyom magam.
Komolyan várom a holnapi laborvizsgálatokat, így pár nap múlva már sokkal okosabbak leszünk. Mindenesetre holnap megrohamozom a bioboltot pár szükséges alapanyag miatt, amire szükségem van. Most szinte magam előtt látom jó anyám rosszalló tekintetét, hogy ezért nincs pénzünk. Majd egyszer talán megérti, hogy van, amit nem mérnek ingyen... S hogy nem betegen, kínlódva szeretnék ennyi idősen létezni. Nem is értem, miért épp ő jutott most eszembe. Talán mert mindent elintéz azzal:
- Fogyjál le...
Miközben a dolgok hátterében teljesen másról van szó. Amiről rajtam kívül csak egy-két ember tud.
Komolyan várom a holnapi laborvizsgálatokat, így pár nap múlva már sokkal okosabbak leszünk. Mindenesetre holnap megrohamozom a bioboltot pár szükséges alapanyag miatt, amire szükségem van. Most szinte magam előtt látom jó anyám rosszalló tekintetét, hogy ezért nincs pénzünk. Majd egyszer talán megérti, hogy van, amit nem mérnek ingyen... S hogy nem betegen, kínlódva szeretnék ennyi idősen létezni. Nem is értem, miért épp ő jutott most eszembe. Talán mert mindent elintéz azzal:
- Fogyjál le...
Miközben a dolgok hátterében teljesen másról van szó. Amiről rajtam kívül csak egy-két ember tud.
2012. augusztus 20.
Harlekinkatica
Kíváncsiságom most sem hagyott nyugodni. Azóta már tudom, egy harlekinkatica (Harmonia axyridis) lárvája varázsolt el ennyire.
Felhők közt szivárvány
A júniusban, eső után készült szivárványos fotókat nézegetve jutott eszembe, pedig csak pár napja történt.
Zével kinn üldögéltünk a kerti padon. Az égen lassan vánszorogtak gomolyfelhők, a nap sugaraitól forrón izzott a levegő. Zé vette észre először a szivárványt két felhőgomolyag között megbújva. Szinte hihetetlennek tűnt látványa a napfényes égbolton. Talán a felhők felett lehetett valami számunkra láthatatlan, ami előidézte? De a felhők arrébb vonultak, a szivárvány pedig, bár az eddiginél is halványabban ott tündökölt, majd egy szemvillanásnyi idő alatt beleolvadt az ég kékjébe.
Ilyesmire mondja azt az ember:
- Ilyen talán csak egyszer történik...
2012. augusztus 19.
Nézzetek már bele
Vannak nők, akiket nem értek. Miközben egyre inkább vágynak az érintésre, simogatásra, kényeztetésre, arról panaszkodnak, mennyire érzéketlenek és megbízhatatlanok a férfiak pasik. Sajnálom őket, mert látom, legtöbbször ők is hibásak.
- Jó napot kívánok! - mondja aférfi pasi.
- Dughatunk... - felelhetné akár ezt is a nő.
A legtöbbférfi pasi számára már az első gesztusból lejön, hogy kihasználhatja-e a másikat. Mondhat az bármit, nézhet bárhogyan. Az első randi arról szól, hogy valahol megisznak egy üveg üdítőt, beülnek az autóba, megállnak egy félreeső helyen (persze csak véletlenül keverednek oda), aztán a férfi pasi számára legrosszabb esetben a nő "kezébe veszi a dolgokat". Ha a hölgynek szerencséje van, akkor a hímnemű még haza is fuvarozza. Szegénykém pedig a történtek után hetekig várja a telefonhívást, hátha lesz második randi, amikor neki is jut a jóból.
Sajnálom az ilyen nőket, mert úgy gondolom, alapvetően az önértékelésükkel, önbecsülésükkel van probléma. S minél többet alázza meg őket a másik nem, ők egyre "odaadóbbak" lesznek.
Jó esetben egy idő után felébrednek és megpróbálják összedni magukat. Reálisabb képet festenek magukról, a másik nemről. Talán még társra is lelhetnek. Rosszabb esetben folytatódik a játék, miközben ők egyre megalázottabbá válnak, mert már egy jó szó is elég lesz ahhoz, hogy bármit megtegyenek a másiknak.
S most kiáltanám:
- Csajok, értékesebbek vagytok ti ennél! Nézzetek már bele abba a tükörbe!
Hisz amit engedtek, annyi fog veletek megtörténni.
- Jó napot kívánok! - mondja a
- Dughatunk... - felelhetné akár ezt is a nő.
A legtöbb
Sajnálom az ilyen nőket, mert úgy gondolom, alapvetően az önértékelésükkel, önbecsülésükkel van probléma. S minél többet alázza meg őket a másik nem, ők egyre "odaadóbbak" lesznek.
Jó esetben egy idő után felébrednek és megpróbálják összedni magukat. Reálisabb képet festenek magukról, a másik nemről. Talán még társra is lelhetnek. Rosszabb esetben folytatódik a játék, miközben ők egyre megalázottabbá válnak, mert már egy jó szó is elég lesz ahhoz, hogy bármit megtegyenek a másiknak.
S most kiáltanám:
- Csajok, értékesebbek vagytok ti ennél! Nézzetek már bele abba a tükörbe!
Hisz amit engedtek, annyi fog veletek megtörténni.
Te figyelj már!
Évek óta panaszkodnak a gyermekeim, hogy nem beszélgetek velük eleget. Mert más anyuka leül a gyereke mellé és végighallgatja azt, amikor annak igénye van rá. Nekem bezzeg, háromszor is elmondanak valamit, még sem emlékszem semmire.
Évekig gyötört a lelkiismeret-furdalás, miért nem tudok én olyan lenni, mint a jó anyukák. Minap Zé nyitotta fel a szemem, mikor rászólt az egyik, éppen panaszkodó gyerekemre:
- Te figyelj már! Nem tűnt fel, hogy anyádnak nem egy, hanem hat gyereket kell évek óta végighallgatnia? Ha nem vagytok itthon, akkor is hívogatjátok, mert valamelyikőtök mondani akar épp valamit...
S tényleg! Szóval ezért érzem úgy, hogy időnként úgy zúg a fejem, mintha széles, hömpölygő folyó moraját hallgatnám még órákon keresztül, ami nem akar elcsendesedni. Eddig sosem gondolkodtam ezen. Hogy nekem nem egyet és kettőt...
Évekig gyötört a lelkiismeret-furdalás, miért nem tudok én olyan lenni, mint a jó anyukák. Minap Zé nyitotta fel a szemem, mikor rászólt az egyik, éppen panaszkodó gyerekemre:
- Te figyelj már! Nem tűnt fel, hogy anyádnak nem egy, hanem hat gyereket kell évek óta végighallgatnia? Ha nem vagytok itthon, akkor is hívogatjátok, mert valamelyikőtök mondani akar épp valamit...
S tényleg! Szóval ezért érzem úgy, hogy időnként úgy zúg a fejem, mintha széles, hömpölygő folyó moraját hallgatnám még órákon keresztül, ami nem akar elcsendesedni. Eddig sosem gondolkodtam ezen. Hogy nekem nem egyet és kettőt...
2012. augusztus 17.
2012. augusztus 16.
Danke s(ch)ün
Mondogattam régebben Cavebear barátomnak és a Mátrában élő régi, kedves ismerősömnek is, hogy küldjenek már nekem egy sünt, de mindegyik csak azt hajtogatta, menjek el érte, ha kell nekem olyan. Így aztán be kellett érjem egy Cavebear által kapott plüss sünnel, míg Milla leányom el nem orozta tőlem. Én pedig tovább sóvárogtam egy ilyen kis állat után, hisz két éve is csak pár percre láthattam egyet, amint fényes nappal rendezgette apró lábait, hogy mielőbb elrejtőzzön a bokrok árnyas rejtekében.
Egyik este Zé kiáltott a bejárati ajtóból, hogy szedjem a lábam, ha érdekeset szeretnék látni. És igennnn, ott volt! A SÜN! A sün, aki falja a tojást, a csirkehúst, a számára fogott szöcskéket, éjjeli lepkéket és a számára gyorsan összeeszkábált, csinos kis házikóban alszik. Apró kölyök. Akit azt hiszem, még sem szeretnénk megtartani. Mert ugyan bájosan kedves, szeretnivaló állatka, de szabadságra vágyik. Indulna, menne valamerre, mi pedig nem engedjük... Féltem őt, mert még olyan kicsi. Holnap mégis útjára kell bocsájtanunk valahol a közeli erdőben. A természet rendje ez, csak néha olyan nehéz tudomásul venni...
Amiért eltűntem
Nem véletlen írta még nyár elején drága barátnőm:
"Itt FÜLELEK..."
Mert az egész azzal a fránya fülfájással kezdődött. Gyermekkorom óta a fülem az, ami jelzi már azt is, ha a kelleténél hidegebb vizet iszok. Pár nap alatt magától gyógyul mindig, nem igényel különösebb kezelést. Hát most nem... Szinte lelki beteg voltam a hetekig tartó süketségtől, a baloldali hallójáratom résnyire volt szűkülve. Közben többször panaszkodtam Zének, hogy olyan furcsán fáradtnak és kimerültnek érzem magam, s egy ideje feltűnt, hogy képtelen vagyok hosszabb ideig koncentrálni dolgokra. A többi aprónak tűnő problémával nem is foglalkoztam, ráfogtam a negyven évre, a kezdődő változókorra, az időjárásra. Mielőtt július végén elutaztunk a szüleimhez, a jobb térdem adta meg magát. A mai napig kínlódom vele, időnként minden egyes mozdulat iszonyatos fájdalommal jár, az éjszakáim sokszor éberen, halkan jajgatva telnek.
Mondták már nekem, hogy negyvenéves kor felett, eléri az embert mindenféle. De ugye, nem kell ennek így lennie? Mivel az orvosok ilyenkor a legtöbb esetben nem tesznek azon kívül semmit, minthogy felírnak egy bika erős fájdalomcsillapítót, Zét magammal vonszolva elmentem egy öcsém felesége által javasolt látóhoz. Így kezdte:
- Azonnal keress fel egy orvost, ha hazaértek...
Elmondta, milyen vizsgálatokat kérjek, amíg nincs meg az eredmény, milyen nadis technikát alkalmazzak. Itthon első dolgom volt elmenni a házi orvoshoz, akinek összegezve elmondtam a problémáimat. Érdekes volt a szituáció, ugyanis mindennel egyetértett. A sok-sok apró tünet valószínűleg egy okra vezethető vissza. Jövő héten labor... Aztán meglátjuk.
Kicsit orrolok magamra, mert évekkel ezelőtt egy ismerős, aki szintén úgynevezett látó, már figyelmeztett ezekre a dolgokra. Nem igazán foglakoztam vele, azt gondoltam, majd az idő megold mindent. Hiába mondta nekem, mire figyeljek, min próbáljak változtatni. A ma már "okos" fejemmel tudom, még mindig ott tartok dolgokat illetően, ahol akkor. Hiába fogadom meg a "soha többé"-t, újra és újra szinte észrevétlen követem el ugyanazt, amiből már hónapok óta keresem a kiutat, bár azt sosem gondoltam volna, hogy a testem is ilyen szinten jelez majd.
"Itt FÜLELEK..."
Mert az egész azzal a fránya fülfájással kezdődött. Gyermekkorom óta a fülem az, ami jelzi már azt is, ha a kelleténél hidegebb vizet iszok. Pár nap alatt magától gyógyul mindig, nem igényel különösebb kezelést. Hát most nem... Szinte lelki beteg voltam a hetekig tartó süketségtől, a baloldali hallójáratom résnyire volt szűkülve. Közben többször panaszkodtam Zének, hogy olyan furcsán fáradtnak és kimerültnek érzem magam, s egy ideje feltűnt, hogy képtelen vagyok hosszabb ideig koncentrálni dolgokra. A többi aprónak tűnő problémával nem is foglalkoztam, ráfogtam a negyven évre, a kezdődő változókorra, az időjárásra. Mielőtt július végén elutaztunk a szüleimhez, a jobb térdem adta meg magát. A mai napig kínlódom vele, időnként minden egyes mozdulat iszonyatos fájdalommal jár, az éjszakáim sokszor éberen, halkan jajgatva telnek.
Mondták már nekem, hogy negyvenéves kor felett, eléri az embert mindenféle. De ugye, nem kell ennek így lennie? Mivel az orvosok ilyenkor a legtöbb esetben nem tesznek azon kívül semmit, minthogy felírnak egy bika erős fájdalomcsillapítót, Zét magammal vonszolva elmentem egy öcsém felesége által javasolt látóhoz. Így kezdte:
- Azonnal keress fel egy orvost, ha hazaértek...
Elmondta, milyen vizsgálatokat kérjek, amíg nincs meg az eredmény, milyen nadis technikát alkalmazzak. Itthon első dolgom volt elmenni a házi orvoshoz, akinek összegezve elmondtam a problémáimat. Érdekes volt a szituáció, ugyanis mindennel egyetértett. A sok-sok apró tünet valószínűleg egy okra vezethető vissza. Jövő héten labor... Aztán meglátjuk.
Kicsit orrolok magamra, mert évekkel ezelőtt egy ismerős, aki szintén úgynevezett látó, már figyelmeztett ezekre a dolgokra. Nem igazán foglakoztam vele, azt gondoltam, majd az idő megold mindent. Hiába mondta nekem, mire figyeljek, min próbáljak változtatni. A ma már "okos" fejemmel tudom, még mindig ott tartok dolgokat illetően, ahol akkor. Hiába fogadom meg a "soha többé"-t, újra és újra szinte észrevétlen követem el ugyanazt, amiből már hónapok óta keresem a kiutat, bár azt sosem gondoltam volna, hogy a testem is ilyen szinten jelez majd.
2012. június 10.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)